A lelkét olvasztotta az anyagba

2017.02.03. | Szabó Edit

Elhunyt Szántó Tibor csokoládékészítő – adták hírül a lapok. A szavakat értjük, a jelentésüket nem…

2007 ősze lehetett, amikor egy belvárosi borbolt dél-afrikai kóstolóra hívta a vásárlókat. Véletlenül vetődtem oda, sem előtte, sem utána nem jártam azon a helyen. Néhány érdeklődő volt csak, köztük egy ősz hajú, szakállas úr, akivel kisebb vitába keveredtem az egyik bor kóstolása közben. Frissen végzett WSET középfokkal nagyon magabiztos voltam, de az úr se adta könnyen magát, bírót hívott tehát, hogy legyen, aki a vitánkat eldönti. A sötét hajú, kedves mosolyú fiatalember addig szótlanul ácsorgott, kezében pohár. A benne lévő bort szolgálatkészen kiöntötte, töltött egy kortyot a vitás tételből, és halkan, nyugodtan elmagyarázta, miért van nekem igazam. Szántó Tibi volt az. Így ismerkedtünk meg. A szakállas úr, Wágner Attila a történtek után azonnal átadta a névjegyét, és meghívott abba a hétfői borklubba, ahol ők néhányadmagukkal akkor már jó ideje együtt kóstoltak, és ahová azóta én is tartozom.

A borklub része lett az életemnek, éveken keresztül töltöttük együtt a hétfő estéinket, kóstolva, vitatkozva. Tibit mindannyian tiszteltük és szerettük, jó érzékkel, magabiztosan kóstolt, és mindent tudott a borokról, a borászokról. „Tudatos borászkodás eredménye” – mondta időnként egy-egy tétel után, és soha nem tudtam eldönteni, hogy ez cinkelés vagy dicséret a részéről. Negatív jelzői alig voltak, nemtetszését általában az alacsony pontszámokkal juttatta kifejezésre, mintha ösztönösen ódzkodott volna attól, hogy bármiről rosszat mondjon.

Folyton tele volt ötletekkel. Imádott főzni, rajongott a gasztronómiáért, izgatta a borok és az ételek harmóniája, és egy szép napon azzal állt elő, hogy mi lenne, ha havonta egyszer főzőklubunk is lenne, ahol kipróbálhatjuk, milyen fogások illenek az általunk kóstolt borokhoz. Felkutatott egy tankonyhát, megtervezte a menüt, kiválasztotta a borokat, bevásárolt, mindent előkészített, aztán órákon keresztül főztünk, iszogattunk. Utána együtt megettünk mindent, és mire az összes fogáshoz jól kiválasztott borok elfogytak, még jobb kedvünk kerekedett. Így ment ez évekig. Tőle tanultuk meg, hogyan kell megfogni a kést, hogyan kell gyúrni a tésztát, meg hogy kölesből is készülhet rizottó. Hihetetlen türelemmel mondta el ugyanazt ezredszer is, és közben mosolygott, mosolygott fáradhatatlanul. Ma sem értem, honnan volt minderre energiája. Elképesztő kíváncsiság és tudásvágy élt benne, és olyan rajongással tudott mesélni minden fűszerről, borról, alapanyagról, hogy még az is ámulva hallgatta, aki fakanalat életében nem vett a kezébe.

Nagyon keveset beszélt magáról, de azt azért tudtuk, hogy eredetileg cukrásznak készült, és hogy bár nagyon szereti a borokat, az igazi szerelme mégis a csokoládé. Ott voltunk az első csokikurzusain, kérte, mondjuk meg, jó lesz-e így, elég érdekesen építette-e fel az anyagot, jók voltak-e a kóstolt csokik, valóban felfedezhető-e bennük a terroirjelleg. „A csokoládé a természet elsöprő győzelme az ellenállni képtelen elme felett” – mondogatta időnként, miközben kicsomagolta a hatalmas dobozokban szállított, előre megrendelt finomságokat a borklubos csapatnak. Családi ünnepekre, ritka alkalmakra vettünk csak, Tibi csokija drága volt, de különleges. A trüffeljeit szerettem a legjobban, mert tudtam, hogy mindegyiket ő formázta kézzel, bár ez szinte minden csokijára igaz volt, kicsi üzemében alig voltak gépek.

Holland és spanyol mesterek titkait kutatta, tanult a belgiumi csokiakadémián, felvértezte magát tudással, aztán ment makacsul a maga feje után. De kit is követett volna? Amit ő tudott, azt itthon nem tudta senki. Nehéz utat választott, a befektetőkből nem kért, aranyból csinált aranyat, nagyon drágán, de úgy, hogy a lelkét olvasztotta az anyagba. A szakma nemzetközi mesterei nagyra értékelték, szép díjakat kapott, itthon pedig másodállást vállalt, hogy költséges mesterségét finanszírozni tudja. A CEWI tanára lett, szenvedéllyel oktatta a borok és az ételek harmóniáját, közben pedig izgalmas kurzusokon igyekezett átadni az érdeklődőknek a csokoládé lényegét, bízva abban, hogy felnevelheti majd a saját értő vásárlókörét is. Sokan kapták tőle az apró csokiszeletekbe, pörkölt kakaóbabokba rejtett tudást, és aki egyszer hallotta őt, utána másként gondolt a csokoládéra.

Az utóbbi években egyre ritkábban láttuk. A salsa lett az újabb szenvedélye, és a táncórák egybeestek a hétfői borklubbal. A legutolsó főzőklubunk végén együtt salsáztunk, Tibi tanította a lépéseket, azt hiszem, soha nem láttam még annyira felszabadultnak és boldognak.