Vissza
Beszélgetünk

Heimann az Év Borásza Lengyelországban

2017.10.28. | Szabó Edit
Ez a díj nem rólam, hanem Szekszárdról és az egész magyar borkultúráról szól – mondta Heimann Zoltán tegnap este, amikor ünnepélyes külsőségek között átvette a lengyel Magazyn Wino által alapított Év Borásza díjat Varsóban…
 

Tegnap este volt a díjátadó. Mit éreztél, amikor meghallottad a nevedet?

Nagyon fura, de ugyanakkor nagyon felemelő pillanat volt. Évek óta kijárok erre a gálára Varsóba, és a boraink mindig nagyon jól szerepelnek. Most is reménykedtem benne, hogy valamelyik borunkkal talán kapunk egy bronz vagy egy ezüst minősítést, de erre a megtiszteltetésre nem számítottam.  Meghallottam a nevemet, felálltam, végigmentem a négyszáz fős termen, és úgy elérzékenyültem, hogy még a hangom is elakadt. Feledhetetlen percek voltak, de azért most is úgy gondolom, hogy a díjakkal csínján kell bánni. A gálavacsora után, még az éjjel írtam egy levelet a kollégáimnak, amiben megköszöntem a munkájukat, hiszen ez az ő sikerük is, és azzal fejeztem be, hogy mostantól még keményebben kell dolgoznunk.



Azt hallottam, nagyon szép volt a laudáció szövege…

Igen, remélem, meg is kapom majd. Elhangzott benne, hogy milyen példaértékű a szekszárdi termelők közötti összefogás, és itt Dúzsi Tamás, Takler Ferenc és Vida Péter nevét külön is említette a lap főszerkesztője, Thomas Prange-Barczynski. Hangsúlyoza, mennyire fontos, hogy a kadarka, a kékfrankos és a bikavér kiemelésével Szekszárd egyéni arcot kapott, és hogy ebben a munkában milyen fontosnak tartja személy szerint az én szerepemet, és mintaként, követendő példaként említetta az általunk felépített családi pincészet munkáját is.  



A varsói este egy hosszabb lengyel körút egyik állomása volt. Fiaddal, ifj. Heimann Zoltánnal együtt utaztok. Merre jártatok, mi a látogatás célja?

A borászati munka több részből áll, és ennek a szőlészetben-borászatban végzett napi feladatok csak egy bizonyos hányadát teszik ki. Ezen túl lényeges, hogy legyen egy víziónk arról, hogy mi fog történni 5-10 év múlva, és ugyanilyen fontos a piac kiépítése is. Nem elég jó bort készíteni, azt el is kell adni, és a kereskedőket, az étteremtulajdonosokat és a fogyasztókat meg kell próbálnunk megnyerni a magunk ügyének. El kell érnünk, hogy odafigyeljenek ránk, hogy legyen esélyük megszeretni bennünket. Ebben a személyes varázs éppen olyan fontos, mint a borok minősége, nem lehet a kettőt egymástól elválasztani. Mi a boraink több mint felét a gasztronómiában értékesítjük, és nagyon fontosnak tartjuk a személyes kapcsolattartást. Łódzban, Gdańskban, Sopotban, Poznańban kiállításokon, borbemutatókon, borvacsorákon vettünk részt, találkoztunk a szakmával, és felkerestük azokat az éttermeket, amelyekben már ott van a borunk. A poznańi Restauracja Delicja borvacsoráján az egyik vendég azt mondta, hogy visszaadtuk a magyar és a kelet-európai borokba vetett hitét. A lengyel turné után Maastricht, Brugge és Brüsszel következik, úgyhogy egy darabig még nem megyünk haza.



Mi Lengyelországban az általános vélemény a magyar borokról? Gondolom, a sommeleier-knek nem kell őket bemutatni, de a nagyközönség mennyire ismeri a kadarkát vagy a bikavért?

A kép korántsem ennyire szép, sajnos a vendéglátós körökben is újra kell kezdenünk az elvesztett hírnév felépítését. Van egy 17-18. századi, archaikus lengyel nyelven megfogalmazott mondat: Nie masz wina nad węgrzyna, ami nagyjából azt jelenti, hogy nincsen bor a magyarok fölött. Ez abban az időben nagyon fontos kijelentés volt, Lengyelországban jól ismerték a tokajit, mert az Krakkón keresztül jutott el mindig az északi területekre. Aztán jött a szocializmus időszaka, ami alaposan megtépázta a renoménkat, de legyünk őszinték: az ottani piacra kerülő magyar borok egy jó része ma is mélyen színvonal alatti, a kadarka vagy a bikavér nevéhez még mindig kellemetlen élmények társulnak sok helyen. Nekünk minden egyes pohárért, minden egyes palackért meg kell küzdenünk, ezért kell személyesen itt lenni. Lengyelországban negyvenmillió ember él, ez egy dinamikusan fejlődő, sokak számára vonzó piac. A közmondásos lengyel–magyar barátság jegyében már nem várnak bennünket tárt karokkal, az imázsunkat nem a nulláról, hanem a mínuszból kell újraépíteni. Ez egy nagy vásárlóerővel bíró, öntudatos nép, a világ minden borásza keresi a kegyeiket éppen úgy, ahogyan én, és személyes kapcsolat nélkül a gasztronómiában nincs jó üzlet, ebben teljesen biztos vagyok.



Egy-egy ilyen gálavacsora arra is lehetőséget ad, hogy találkozzatok a külföldi kollégákkal?

Igen, és ezt a fajta kapcsolatépítést nagyon fontosnak tartom. Most is épp egy szlovákiai magyar kollégával kóstolgatjuk egymás borát. Nem olyan nagy ez a boros világ, sokan már régóta ismerjük egymást, jó időnként a burgenlandiakkal, olaszokkal, szlovákokkal találkozni, eszmét cserélni, és jó érzés évről évre ismerősként köszönteni egymást.



Nemrég fejeztétek be a szüretet, mindenki azt mondja, hogy nagyon ígéretes az idei évjárat. Te is így látod?

Zoli fiam nagyon lelkesen nyilatkozott ezzel kapcsolatban nemrég a Borsmentának, és én is osztom a véleményét. Ágival, a feleségemmel azt szoktuk mondani, hogy ez a szüret számunkra tripla reveláció volt. Egyrészt szép a termés, ami nagyon fontos, másrészt szeptember 2-án megszületett Ágoston nevű unokánk, aki a tizenegyedik Heimann a sorban, és türelmetlenül várom, mikor csöppenthetek már a nyelve hegyére egy kis vörösbort. A harmadik pedig az, hogy Zoli fiunk teljes erőbedobással beállt mellénk. Négy éve tért haza külföldről, és mostanra a családi pincészetünk meghatározó szereplőjévé vált. Az idei szüret már javarészt az ő új ötleteinek figyelembevételével zajlik, tehát az idei borban nemcsak az évjárati sajátosságok, hanem az ő stílusteremtése is meg fog mutatkozni. Nincs is szebb annál, mint amikor egy apa a fiát látja maga előtt.
 
Fotó:
Szabó Edit -
facebook