Vissza
Beszélgetünk

Jó étel, jó szó

2018.01.13. | Szabó Edit
A TV Paprika indulásakor egy ország csodálta, hogyan vágja bal kézzel a petrezselymet, hogyan főz különböző borászok, Ilcsi néni vagy éppen Jenei Tamás oldalán. Magos Zoltán ma a Capriccio lakásétterem tulajdonosaként sem tesz mást, mint eddig: beszélget és főz…

Mindkét testvéred diplomás, a tágabb családodban vannak tanárok, tudósok, az egész famíliából csak te lettél szakács. Nem vonzott a tanulás?

Tanulni nagyon szerettem, az iskolákkal kapcsolatban viszont nagyon erős volt bennem az ellenérzés. Gyöngyöshalászon nőttem fel, onnan mehettem volna továbbtanulni Egerbe is, ahol sokkal több lehetősége volt egy diáknak akkoriban, kollégiumról viszont hallani se akartam, így kerültem a gyöngyösi vendéglátóipari szakközépiskolába, mert oda Halászról be lehetett járni.

Az életed úgy indult, mint a többi hozzád hasonló fiatalé. Elvégezted az iskolát, aztán elmentél dolgozni nem különösebben izgalmas éttermek konyhájára. Mikor jött a fordulat?

1993-ban. A római magyar nagykövetségnek szüksége volt egy fiatal, lelkes szakácsra, és engem választottak.

Honnan tudtak rólad?

Édesapám egyik unokabátyja a római magyar nagykövetségen dolgozott, elég fontos pozícióban. Ő ajánlott erre a feladatra, de úgy, hogy korábban nem kóstolta a főztömet. Van az életemben néhány olyan ember, aki úgyszólván ismeretlenül bizalmat szavazott nekem, aminek köszönhetően teljesen megváltozott az életem. Ő volt az első.



Tudtál olaszul?

Néhány hónapig tanultam a kiutazás előtt, aztán megérkeztem, és jött a klasszikus történet. Bementem egy pékségbe, hogy vegyek egy kiló kenyeret. Ma is látom a pék megdöbbent arcát. Nyilván olyan volt, mintha olaszul beszéltem volna, mégse értett semmit. Le kellett írnom egy cédulára, hogy rájöjjön, mit szeretnék. Aztán persze kiderült, hogy a római nyelv egészen más, mint amit addig tanultam. Szerencsére gyorsan ragadt rám, néhány hónap múlva már nem voltak gondjaim.

Nagykövetségi szakácsként mi volt a feladatod?

Volt egy nagyon pontos munkaköri leírásom, és a végén ott állt még egy mondat: a fentieken kívül mindaz, amit a nagykövet meghatároz. De persze a legfontosabb feladatom az volt, hogy főzzek. Nem a nagykövetség dolgozóinak, hanem a vendégeknek. Eleinte kicsit elveszettnek éreztem magam, de szerencsére nagyon sok segítséget kaptam az elődömtől és a követség munkatársaitól is, és szép lassan megszoktam az ottani életet. Mai fejjel már szinte hihetetlen, hogy huszonkét évesen hogyan volt ehhez bátorságom, hiszen sem elegendő tudásom, sem megfelelő technikai hátterem nem volt. Ennek ellenére nyilván mindent megtettem a siker érdekében, és annyira elégedettek voltak velem, hogy az eredetileg tervezett négy év helyett néhány hónap megszakítással kilencet töltöttem Rómában. 2003-ban jöttem haza végleg.



Mihez kezdtél?

A Gundel étterem konyháján kezdtem dolgozni, de nem szerettem. Kisstílű emberek vettek körül, akik inkább gáncsoskodtak, mint hogy segítették volna egymást. Ez számomra rendkívül szokatlan volt, hiszen egészen más közegből jöttem, de itthon akkoriban szinte mindenhol ez volt a jellemző. Örömmel tapasztalom, hogy ma már más a helyzet, de a változás nagyon lassú. Pedig jó lenne, ha mindenki belátná végre, hogy együtt erősebbek vagyunk.

Nem is volt több külföldi lehetőséged?

Lett volna, 2007-ben és 2010-ben újra megkerestek Rómából, de akkorra már nagyon más irányt vett az életem. Többek között azért, mert 2004-ben, a csatorna indulásakor bekerültem a TV Paprikába.



Az hogyan történt?

Ennek a rám vonatkozó részét tudom, de a másik oldalát neked kellene elmesélned, hiszen te voltál akkor a csatorna főszerkesztője.

Azt meséld el, te hogy élted meg.

Az akkori kedvesem egy kereskedelmi televízióban dolgozott, és a kezébe került egy hirdetés, amely szerint a TV Paprika szakácsokat keres. Megkérdezte, hogy van-e hozzá kedvem, és még mielőtt komolyabban végiggondoltam volna, írt nektek egy e-mailt. Tehát tulajdonképpen ő jelentkezett helyettem. Pár nap múlva felhívtál, hogy kijönnél egy stábbal a lakásunkra próbafelvételt készíteni.

Minden próbafelvételen ott voltam, hiszen főként az én feladatom volt, hogy megtaláljam a csatorna műsorvezetőit. Padlizsános tésztát főztél. Meséld tovább!

Tényleg azt főztem! És eléggé lámpalázas voltam. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor azt mondtad, nem az a lényeg, hogy mit főzök. Ezt egyszerűen nem értettem.

Aztán rájöttél?

Elég gyorsan. Aki „nem jön át” a képernyőn, főzhet úgy, mint három isten, soha nem lesz belőle tévés szakács.



Aztán felhívtalak, hogy tervezünk veled egy műsort, gyere be, és beszéljük meg. Milyen érzés volt?

Őrületes. Te voltál a második ember, aki ismeretlenül bizalmat szavazott nekem, és megint megváltozott az életem. Kicsit be is voltam gyulladva, ösztönösen éreztem, hogy nem lesz könnyű terep, de aztán elindultak a forgatások, jött egyik sorozat a másik után, és a televíziózás a napjaim részévé vált.

A nézők egy része sokáig nem hitte el, hogy az ételeket valóban akkor készítitek, a felvétel ideje alatt…

Nem csodálom, a televíziózás néha szemfényvesztés, de a TV Paprika ebből a szempontból is különleges hely volt. Egy-egy forgatási napon több adást is felvettünk, 10-12 ételt tálaltunk, az operatőrök, a szerkesztők, a rendezők, a technikai munkatársak megállás nélkül dolgoztak, ebédszünet nem volt, mindenkinek kopogott a szeme. Amint elhangzott a rendező szájából a „köszönöm, befejeztük”, az operatőrök már húzták is elő a villát a farzsebükből, és egy perc múlva semmi nem volt a tányéron. Nálunk mindig minden elfogyott, én pedig láthattam, hogy tényleg jót főztem.



Hét év volt az életedből. Gondolom, tele vagy szép emlékekkel. Nekem az első sorozatod jut eszembe, amit Ilcsi nénivel forgattál, vagy a szakékóstoló Sarai Midorival, aminek a végére sikerült alaposan eláznod, és ez nagyon viccesen mutatott a 20 perces, vágott változatban. Könnyű volt állást találnod utána?

Nekem a TV Paprika ideje alatt is volt munkahelyem, csak annyi változott, hogy forgatások helyett 2011 májusában Jenei Tamással létrehoztuk a Capriccio lakáséttermet, amit azóta is üzemeltetünk. Tamás jól ismeri a francia konyhát, szenvedélyesen szeret halakkal dolgozni, én otthonosan mozgok a mediterrán gasztronómia világában, Tamás jóképű, nekem van humorom, jól kiegészítjük egymást. Szerencsére gyorsan felfedeztek minket, és az első vendégekből szép lassan kialakult egy állandó vendégkör.

Jelenleg a Bajza utca egyik régi bérházának felső emeletén működtök. A tágas belső térhez egy tetőterasz is tartozik, a berendezés modern, a konyha tökéletesen felszerelt, 15-30 ember számára ideális…

Szerintem egy lakásétterem akkor működik jól, ha a vendégeinek egyrészt tökéletes nyugalmat kínál, másrészt rengeteg meglepetést tartogat. Rendeztünk már esküvőt, különböző családi eseményeket, volt itt divatbemutató, termékbemutató, sajtótájékoztató, de gyakran jönnek komoly vállalatok felsővezetői is egy-egy üzleti vacsorára, mert tudják, hogy itt nem zavarja őket senki, otthon fogják érezni magukat. Én minden egyes rendezvényre külön készülök, hiszen rajtam is múlik, hogy megteremtődik-e a varázs. Ez persze sokkal több energiát igényel, de nem bánom, mert ezeket az alkalmakat általában én is élvezem.



Van olyan szakember Magyarországon, akitől szívesen tanulnál?

Hogyne. Például Vomberg Frigyes, aki nemcsak kiváló szakember, de nagyszerű ember is, a szó legnemesebb értelmében. És ez számomra legalább olyan fontos, mint a szakmai tudás. Wolf Andrást is ilyennek érzem.

Nyughatatlan embernek ismerlek, mindig forgatsz valamit a fejedben. Mik a terveid?

Eddig mindig volt egy főállásom, de néhány hónapja már csak a lakásétteremnek szentelem az időmet. Ez nagyon jó, de el fog jönni az a pillanat, amikor kellenek az új kihívások. És akkor szeretnék nyitni egy bisztrót. Egy kedves, emberi, egyszerű, szerethető helyet, ahol a jó étel mellé jó szót is kap a vendég. Mert ez lenne az alap, mégis sok helyen hiányzik, és nemcsak az éttermekben, de az iskolákban, a munkahelyeken, sőt a családokban is. A beszélgetés kezd kimenni a divatból. Én pedig azt szeretném, ha az emberek beszélgetnének. Velem is, miközben készítem az ételüket, és egymással is, miközben megeszik. Ilyen lenne az én kis bisztróm, vagy a Mátrában, vagy a Balaton környékén, van még időm eldönteni.



Szeretsz még főzni?
Szeretek. De muszájból nem tudok, és nem is szeretnék megtanulni.
 
Fotó:
facebook

címkék

Badacsony (5) Balaton (16) bikaver (10) Bocuse d'Or (6) bor (153) borbar (13) Bori Mami (3) boriskola (3) borkorcsolya (14) Borshanta (7) borterasz (5) bortúra (5) borvacsora (4) borverseny (3) Bott pince (24) Bottszerda (21) Budapest (88) cava (6) CEWI (9) csirke (3) csokoládé (5) cukrászda (8) demeter zoltan (4) desszert (3) édes (20) édes szamorodni (4) Eger (12) espresso embassy (3) étterem (57) fesztival (8) Franc&Franc (3) furmint (25) Gizella Pince (4) gyerekbarát (13) gyöngyözőbor (4) harslevelu (4) heimann (3) húsvét (5) interjú (4) kadarka (4) karácsony (9) kave (33) kavezok (7) Keszthely (3) koktel (4) könyv és kávé (3) kostolo (16) Közben esznek (8) London (3) Mád (7) magnamatra (7) Mátra (13) Michelin-csillag (6) művészinterjú (3) nyar (4) nyaralas (3) Olaszország (4) olaszrizling (3) őstermelői piac (5) pálinka (3) pálinkaverseny (3) Pancs Belvárosi Gasztroplacc (3) Pannonhalma (3) Pannonhalmi Apátsági Pincészet (3) pezsgő (17) piac (8) pizza (3) Portugália (5) programajanlo (7) Rácz Jenő (3) recept (21) rozé (8) sauvignon blanc (5) sommelier (4) sor (29) sós (10) Spanyolország (3) specialty kave (4) sütemény (13) süti (7) SVÉT (9) szakácsverseny (3) Szekszárd (12) Szent András Sörfőzde (5) szorakozas (3) tallya (3) Tarcal (3) tea (5) tenger gyümölcsei (3) tészta (3) tokaj (50) Tokaj Oremus Szőlőbirtok (3) Tokaj-Hegyalja (11) tokaji aszú (12) tudnivalok (4) utazás (11) verseny (5) Villányi borvidék (13) vörösbor (7) zold veltelini (3)