Vissza
Minden bor önálló személyiség
2019.04.20. | Szabó Edit
A Borból lett művészet című beszélgetéssorozaton azokkal a kortárs írókkal találkozhatunk, akik részt vettek a Vylyan Pincészet új címkecsaládjának megalkotásában. A sorozat első része után Székely Csaba drámaíróval beszélgettünk…
Családias a hangulat, mint minden Vylyan-rendezvényen. A budapesti Magvető Caféban csupa régi ismerős üdvözli egymást: művészek, újságírók, borkedvelők, a borászat barátai jöttek el, hogy együtt örüljenek a Vylyan Pincészet új címkecsaládjának. Mert a pincészet megalakulásának 25. évfordulója alkalmából új ruhát kaptak a prémium borok, és a címkék mindegyike egy-egy kortárs író szövege alapján született. A szövegeket természetesen maguk a borok inspirálták, mert a pincészet minden alkotónak küldött a szóban forgó borból néhány palackot, hogy legyen miből ihletet merítenie.
A bor és a művészetek összekapcsolása nem új gondolat a pincészet életében. A borászat teraszát és kertjét kézzel festett, művészi hordók díszítik, a Bogyólé palackja minden évben egy fiatal művészeknek kiírt pályázat nyertes címkéjét kapja, és a pincészet a kezdetektől állandó irodalmi-zenei helyszíne az Ördögkatlan Fesztiválnak is. Nem csoda hát, hogy az új címkecsalád megalkotásakor is azt keresték, hogyan képes egymásra hatni az irodalom, a képzőművészet és a bor.
„Amikor a klasszikus borainkhoz terveztük a címkét, valahogy adta magát, hogy az Ördögszántotta hegy legendájából induljunk ki, és a történet szereplőiről nevezzük el a borainkat. Azóta nálunk senki nem portugiesert iszik, hanem Macskát, nem rozét, hanem Kakast. Valami ilyesmit kerestünk a prémium borcsaládnak is. Arra gondoltunk, hogy általunk szeretett és tisztelt kortárs írókat kérünk fel, hogy kóstolják meg a borainkat, és alkossanak hozzá történeteket, mert hiszünk benne, hogy minden bor önálló személyiség” – emlékezik Debreczeni Mónika, a Vylyan Pincészet tulajdonosa az alkotói folyamatot megelőző pillanatokra.
Innentől komoly tervezés és lázas munka kezdődött. A hét borhoz kiválasztották a hét kortárs írót, és felkérték Veress Tamás grafikust, hogy a szövegek alapján rajzolja meg a címkéket. Végigmondani egyszerű, de nem volt könnyű a munkafolyamat. Sok nehéz nap, sok álmatlan éjszaka kellett hozzá, hogy ezek a címkék megszülessenek.
Hogy a közönség is megismerhesse a borokat, a címkéket és az alkotókat, a Vylyan Pincészet beszélgetéssorozatot szervezett a budapesti Magvető Caféban. A hét részből álló sorozat a Borból lett művészet címet kapta. Az alkotókkal Juhász Anna beszélget, a borhoz kapcsolódó szövegeket ismert színészek előadásában hallhatja a közönség. Ottjártunkkor Székely Csaba író-drámaíró volt a pódium vendége, aki a Montenuovo Cuvée-hez írt megható történetet. A szöveget Seress Zoltán olvasta fel.
Székely Csaba Marosvásárhelyen született, Kolozsváron szerzett bölcsész diplomát. Első kötete, az Írók a ketrecben 2004-ben jelent meg, első rádiójátéka, a Szeretik a banánt, elvtársak? elnyerte a BBC díját. Színdarabokat egy évtizede kezdett írni, a magyar közönség leginkább a Bányatrilógia megjelenésekor ismerte meg. Az íróval a rendezvény után beszélgettünk.
A drámáidban leginkább pálinkát isznak az emberek. Így van ez még most is Erdélyben?
Leginkább igen, de szerencsére az utóbbi években már felfedeztünk néhány kiváló erdélyi magyar és erdélyi román borászt, akik egy kicsit közelebb hozzák ezt a világot, és a tudás szép lassan oda is begyűrűzik. Jó úton haladunk, ma már meg tudjuk különböztetni a vöröset a fehértől.
Hogyan fogadtad a Vylyan Pincészet felkérését?
Megtisztelve éreztem magam. A Vylyan nevével nyolc éve találkoztam először, a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Egy magyar dramaturg, Radnai Annamária ragaszkodott hozzá, hogy megkóstoljam az egyik borukat, és azóta is nagy hívük vagyok.
Kívülállóként nehéz elképzelni, hogy miként születik meg egy szöveg. Nálad hogyan történt?
Kaptam néhány palackot a Montenuovo Cuvée-ből, amit kóstolgatni rendkívül inspiráló volt, de hogy pontosan hogyan és miből születik meg egy gondolat, azt nehéz tetten érni. Az ókori rómaiak azt mondták, hogy a tehetség nem lakik az emberben, csak néha meglátogatja, egy Géniusz nevű isten képében. Tehát a művészi teljesítmény nem ember, hanem isten érdeme. Valószínűleg az történt, hogy a bor Géniuszként belém költözött, és megszületett a szöveg. Én alapvetően színdarabokat írok, és azon tűnődtem, hogy mi az, ami a színházat és a borkészítést összeköti. Mindkettő művészet, mindkettő élményt ad. A szöveg persze nem erről szól, hanem egyszerűen az életről.
Debreczeni Mónika elárulta, hogy téged nem is ő szemelt ki a feladatra, hanem maga Franziska Kübeck-Montenuovo, az egykori híres földbirtokos, Montenuovo Nándor unokája. Az ő családnevét viseli a bor. Ismertétek egymást korábban?
Igen. Franziska Grazban él, kiválóan beszél magyarul, ő fordította a szövegeimet a grazi színház számára. A közös munka során kiderült, hogy sok mindent olvasott már tőlem, és a színdarabjaimmal is nagyon szeretett dolgozni, ezért választott engem.
Amikor megkaptad a felkérést, akkor már tudtad, hogy a Montenuovóhoz fogsz történetet írni?
Igen, a felkérés konkrét borra szólt, de én ezt a cuvée-t korábban sosem kóstoltam. Rákerestem a névre, és láttam, hogy mennyire izgalmas volt a család története, de bár Franziskával akkorra már több levelet is váltottunk, és a feladóban ott van a családi neve, valahogy nem kapcsoltam össze a borral. Csak jóval később derült ki, hogy milyen szépen összeérnek a szálak.
A történet, amit írtál, nagyon szép, megindító és felemelő – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Színházi helyzetet álmodtál hozzá, ami alapvetően belőled fakad, hiszen ezt a közeget jól ismered, de milyen szerepe volt a téma megválasztásában a bornak?
Amikor megkóstoltam a bort, egy tapasztalt idős művész jutott róla eszembe. És egy tapasztalt idős művész csodákra képes. Természetesen a Vylyan számára készült a novella, fontos, hogy a borászatot építse, gazdagítsa, de azt is fontosnak tartottam, hogy az én művészi, kulturális identitásomhoz is köze legyen annak, amit írok, hogy benne legyek én is.
És mennyire vagy benne?
Szerintem nagyon, de érdekes, hogy sokan azt mondták, nem jöttek rá, hogy ezt a novellát én írtam.
.jpeg)
Talán mert leginkább a színpadi munkáidat ismerjük. Rengeteg díjat kaptál, sok sikeres színházi bemutató kötődik a nevedhez, a darabjaidat folyamatosan műsoron tartják a színházak, egyik felkérés érkezik a másik után. Mindez okot adhat valamiféle elégedettségre?
Nem, ilyesmit nem nagyon szoktam érezni. Az viszont előfordul, hogy nézek egy előadást, és úgy érzem, hogy igen, ez most az, amit szerettem volna, vagy legalábbis nagyon közel áll ahhoz, amit elképzeltem. Radnóti Zsuzsa, az ismert dramaturg azt tanácsolta, amikor befejeztem a Bányatrilógiát, amivel a magyarországi sikereim elkezdődtek, hogy most el kell végezni a „gyászmunkát”, és el kell engedni a szöveget. Ez nem könnyű. Azt hiszem, leginkább a szerelemhez hasonlít.
A prózaírók mindig egy-egy új kötet megjelenését ünneplik, a színpadi szerzőknél a bemutatók ilyenek. Te szoktál izgulni premier előtt?
Persze! De én olyankor már főleg azért izgulok, hogy a színészek ne izguljanak.
És mivel koccintasz a sikerekre?
Általában whiskyvel. A whiskyben az a jó, hogy a jeles alkalomra megbontod, de nem iszod meg, csak iszol belőle. A bort viszont őrizgeted, tartogatod, aztán amikor eljött a pillanat, kinyitod, megiszod, és nincs tovább. Szerencsére a Montenuovo Cuvée-ből még van két palackom, várom a megfelelő alkalmat.
Hét történet született a Vylyan boraihoz. Nyilván olvastad mindegyiket. Szerinted mennyire figyelemfelkeltő ez az akció? Vannak olyan borfogyasztó irodalomkedvelők, akik emiatt fogják éppen ezeket a borokat levenni a polcról?
Biztos vagyok benne. Minden tiszteletem az övék, hogy egy ilyen izgalmas alkotói folyamat során létrejött címkecsaláddal kínálják a legértékesebb boraikat. Ha nem lennék a kiválasztottak között, biztosan akkor is nagyon szeretném megkóstolni mindegyiket, alaposan megnézni a címkét és hozzáolvasni a történeteket, mert egyszerűen szép a gondolat. Van egy ismerősöm, aki azt mondta, hogy ezen túl csak Vylyan-borokat kínál a vendégeinek, annyira tetszik neki ez a gesztus. Remélem, sokan gondolkodnak hasonlóképpen.
Székely Csaba novellája ITT olvasható.
Fotó:
Fekete Csaba