Vissza
Beszélgetünk

Nem állunk meg a főzésnél

2017.12.07. | Upor László
Évekkel ezelőtt megrendítő riport jelent meg egy hevesi faluról, mire néhány civil összefogott, hogy segítsen. Nagyokat főznek néha a helyieknek, de a paprikás krumpli nem minden...

Hogyan néznek ki ezek a tarnabodi szombatok? Bepakoltok, odautaztok, megérkeztek, előszeditek a zöldséget, a húst, elkezdtek főzni…
 
Kilenc-fél tíz körül szoktunk megérkezni, de nem csak főtt ételt osztunk, ezért az alapanyagokon kívül utazik velünk egy csomó más. Igyekszünk a gyerekeknek mindig külön csomagot összeállítani. Viszünk sokszor gyümölcsöt, néha édességet és konzervet is. Gyakran vannak tematikus gyűjtéseink: a pelenkától a focicipőn át a tanszerig. A csapat szimultán pakol elő mindent. Van egy debreceni egységünk is – ők picivel később érkeznek, egy újabb rakománnyal. Az elmúlt jó pár alkalommal mindig hoztak kétszázötven muffint, ezt a debreceni muffinkommandó süti.
 
Hogyan dől el, milyen ételt készítetek?
 
A „menüt” mindig előre kitaláljuk, egyeztetünk a helyiekkel. és mire begurulunk, az üstök már kint állnak a gyerekház udvarán. Négy üst – üstházzal együtt. Elkezdődik a darabolás, bár a legtöbb alapanyagot már pucolva és felvágva kapjuk, ez egyszerűsíti a munkát – de annyi mindig megmarad, hogy legyen egy kis közös pucolás-tisztítás-darabolás a helyi gyerekekkel, mert ők általában odajönnek, és az ki van zárva, hogy ne akarjanak beszállni. Beszélgetnek, segédkeznek, de a nagy szám az, ha ők keverhetik. Valaki felemeli őket, hogy lapátolhassanak a nagy fakanállal.


 
Hiszen az a legjobb program! Az egész nemcsak az evésről szól, hanem a közös főzésről is.
 
Abszolút. Van, hogy felnőttek is jönnek, de ritkán – inkább a gyerekek. Ezért Balogh Dániel, a séfünk arra jutott, hogy kéne nekik saját vágódeszka meg kiskés. És ősszel vittünk is nekik tíz kis vágódeszkát és késeket. Ott vágják a kolbászt meg a hagymát, közben jönnek, és kérdezik, hogy „Dani bácsi, így jó-e?” Nemrég vittünk két új üstöt is, mert a régiek kilukadtak.


 
Kik felelnek a főzésért?
 
Balogh Dániel a főnök. Ő volt a Revolución nevű budapesti hely séfje, most pedig nemsokára nyit egy magyar streetfood-éttermet Pöriző néven. Dolgozik vele egy másik szakács is, Módos Anikó – és van mellettük olyan is, aki csak „szeret főzni”. A kemény maghoz tartozók – Berki Ferenc, Apáti-Nagy Mariann, Komjáti Mihály – az esetek többségében ott vannak, de mindig jön más is, aki szívesen beszáll. Mindenki segíteni szeretne. A gyerekek pedig elképesztően nyitottak, jó fejek, rögtön lecsekkolják őket – te ki vagy, hogy hívnak, mit csinálsz, miért jöttél, van-e gyereked. És jönnek-mennek A-ból B-be – általában nemcsak főzés van, hanem koncert vagy kézműves program is –, és ha elunják a vagdosást, akkor rohannak tovább. De mire megfő, visszajönnek.


 
Miket főztök, mik a nagy slágerek?
 
A pandúrleves volt az egyik nagy siker. És nagyon szerették a csirkepörköltet is.
 
Pandúrleves?
 
Sertéslapockából készült tejfölös-mustáros-kapros leves, gombával, paradicsommal, paprikával, lebbencstésztával, sok fűszerrel. Az a lényeg, hogy mindig nagyon tartalmas ételt készítünk. És mindig rettentő sok benne a hús. Csupa jó minőségű alapanyagot viszünk.


 
A helyiek beleszólnak a főzésbe, vagy hagyják, hogy csináljátok, és a gyerekek kavargassanak? Jön a Mari néni vagy a János, hogy „ezt meg ezt még dobjátok bele”, vagy „na, ezt szerintem így kellene”?
 
Nem, ilyen nincs, az egész folyamatot Dani tartja kézben. Övé az utolsó szó. Ő kóstol, ő rak bele mindent, esetleg a gyerekekkel megkóstoltatja, de ő felel a minőségért.
 
Tehát ilyen értelemben nem közös a főzés.
 
Egyszer előfordult, hogy Dani helyett egy fiatal szakácsfiú jött, és a helyi asszonyok segítettek. Negyven fok volt – de lehet, hogy ötven –, szegények majd’ meghaltak az üst mellett, de nagyon odatették magukat, és fantasztikusan jót csináltak… Azt nevezhetjük közös főzésnek, vagy inkább úgy mondom, akkor ők főztek. És minden évben rendezünk főzőversenyt (minden évben, mondom: már kétszer rendeztünk). A jelentkezők elmondják, milyen ételt készítenének, és írnak egy alapanyaglistát. Ezeket az alapanyagokat mi odavisszük, ők megfőzik, a zsűri szakmai alapon értékeli. A zsűriben ott van Dani, és mellette volt már Serényi Zsolt, a „tetovált séf”, idén meg Módos Anikó. A végén mindenki kap ajándékdobozt, de az első három helyezettnek egy picikét más jár.


 
Hogy kezdődött a történetetek Tarnaboddal?
 
Az egész a gyerekek miatt indult. Valaczkay Gabi újságíró barátom 2011-ben készített ott riportot, látta, hogy elkelne a segítség, ezért létrehozta a „Tarnabod és mi” csoportot. Akkor még nem volt főzés, csak gyűjtöttünk. Meleg ruhát, játékot, könyvet. Évente egyszer mentünk, karácsony környékén. Hihetetlen gyűjtések voltak. A munkahelyünkön, a Népszabadságnál kaptunk egy szobát, ahová nem lehetett bemenni, annyi minden jött össze.
Meg kellett tanulnunk, hogyan kell jól segíteni – nem biztos, hogy úgy, ahogy ezt mi innen, Pestről elképzeljük. Rengeteget köszönhetünk ebben is a helyi segítőnknek. Kálosiné Tóth Katalin a gyermekház vezetője, vele egyeztetünk mindent, nélküle nem csinálunk semmit. Sok mindent tőle tanultunk meg. Például hogy olyat ne vigyünk, amit nem tudunk mindenkinek adni.


 
Nem lehet száz embernek hat banánt adni.
 
És olyan sincs, hogy „ő szimpatikus nekem, mert kaptam tőle virágot, vagy jót beszélgettünk, és mondta nekem, hogy szüksége volna egy labdára, úgyhogy viszek neki egy labdát”. Ez nem megy.
 
Ezt is Katalintól tanultátok, vagy a tapasztalat adta ki?
 
Kata rögtön mondta, de nagyon érdekes, hogy egy csomóan, akik jöttek, eleinte nem hitték, nem értették a szegénység törvényét. Már évek óta járunk oda, úgyhogy nagyjából látjuk, hogyan működik – de még mindig nem ismerjük eléggé. Éppen ezért bizonyos utakról nem szabad letérni. Nagyon oda kell figyelni: ha azok, akik ott élnek, megkérnek minket, hogy valamit ne csináljunk, akkor azt szigorú szabályként kell betartani. Ugyanis mi odamegyünk, mi vagyunk a jófejek…


 
Aztán ti hazamentek.

Igen, hazamegyünk, és ők ott maradnak. Nagyon érdekes az egész adományozáskultúra. Sok fantasztikus felajánlás jön, ugyanakkor van, aki az adományozást „szanálásnak” tekinti: otthon szeretném szelektálni a holmimat, vigyétek el, odaadom a szegényeknek. És ha azt mondjuk, hogy épp erre a valamire ott pont nincs szükség, akkor megsértődnek. Viszont mesélek egy nagyon szép példát. Írt nekem egy budaörsi hölgy, aki a férjével egy kis családi pékséget visz, hogy szeretnének segíteni, mert látják, hogy járunk Tarnabodra. Szívesen adnának kenyeret, mondjam meg, mennyire van szükség. Elmondtam, hogy alkalmanként hetven kilót veszünk. Megbeszélték a férjével, és arra jutottak, hogy ezt a hetven kiló kenyeret most ideadják nekünk, ez lesz a karácsonyi ajándékuk egymásnak. Ez gyönyörű.


 
Honnan teremtitek elő a pénzt az alapanyagokra?
 
Nem könnyű összegyűjteni. Nem kérünk se államtól, se önkormányzattól, nem pályázunk sehová. Magánemberektől – illetve magánemberek vállalkozásaitól – kapunk adományokat. Hol tárgyi, hol anyagi támogatást. Kampányolunk a Facebookon. Az egyik minisztériumban egy kis közösség karácsonykor sütivásárt szokott tartani, és a bevételt minden évben másnak ajánlja föl; tavaly minket választottak.
 
Hány ember lakik jól Tarnabodon egy-egy főzéskor?
 
A négy üstben körülbelül ötszáz adag készül – talán kicsit több –, és eddig még nem fordult elő, hogy ne jutott volna mindenkinek. Egyetlenegyszer valaki olyan későn jött, hogy addigra már elosztogattunk mindent, ne maradjon meg. Neki nem jutott.
Egy idő után úgy éreztük, nem jó helyzet, hogy mi állunk a pad egyik oldalán, ők meg a másikon, és osztjuk az ételt, hanem kellene valami közös dolog, ezért is indult el a többi program.


 
Milyen programok?
 
Kézműves-foglalkozások például. Volt például szabadulószoba – azt nagyon élvezték a gyerekek –, meg mesefelolvasás, nagyon sok koncert. Tavaly eljött Oláh Gergő, és tarolt. Egy életre szóló élmény volt.
 
Beszálltak a tarnabodiak a műsorba?
 
Volt, aki táncolt, persze. De nem az a lényeg, hanem hogy Gergő volt az isten. Van a faluban egy fogyatékos, ágyhoz kötött fiú. Az egyik rokona megkért, szóljak Gergőnek, hogy énekeljen valamit Pistinek. Gergő mondta, hogy rendben, hozzátok ki Pistit a tolható ágyán ide, az udvar közepére. „Na, Pisti, mi a nótád?” Pisti megsúgta, Gergő persze azonnal azt kezdte játszani, és amikor a zenében nem volt épp szöveg, akkor biztatta a fiút. Az egész koncertjén végig beszélt a felnőttekhez és a gyerekekhez, hogy nézzetek meg, én is egy olyan faluból indultam, mint ti, és higgyétek el, ha kitartóak vagytok, és tanultok, akkor van lehetőség a kitörésre.


 
Példa rá a két artistafiú.
 
Igen. A gyerekeknek egyre nagyobb a bizodalmuk bennünk. Horgas Péternek, az alapcsapatunk egyik oszlopának (aki mellesleg nagyszerű díszlettervező) az egyik fiú megmutatta milyen kunsztokat tud csinálni, mire Horgas azt mondta, hogy így csak a jógik tudják hullámoztatni a hasukat. Erre a kissrác, hogy „képzelje, a barátom meg ugrál kézenállás közben”.
Következő alkalommal eljött velünk Bodor Johanna koreográfus, aki másnap beszélt róluk az Artistaképző vezetőjének. Ő behívta a fiúkat a pótfelvételire, és a bizottság annyira tehetségesnek találta őket, hogy már aznap felvették mindkettőt. Most Pesten élnek, mi pedig kezdjük megtanulni, hogy ez mivel jár. De a Máltai Szeretetszolgálat nélkül nem tudtuk volna megcsinálni. És van még valaki: Végh Ildikó, a Katona József Színház drámapedagógusa mentorálja őket Budapesten. Gyakran a városban maradnak hétvégére, és Ildi van velük, nála laknak olyankor. Az iskolai feladatokban is korrepetálja őket. Amúgy is rengeteget segítenek nekik az iskolában és a kollégiumban.



Komoly probléma, hogy nem vagyunk szakemberek, lelkes civilek vagyunk. Még azt sem tudom, hogy ezzel a két fiúval mi lesz, pedig a legjobbakat gondolom róluk, és óriási változáson mentek keresztül az elmúlt egy évben. Abban reménykedem, hogy ez lehet egy példa a helyi gyerekeknek, mert olyan tehetségek vannak ott, hogy őrület.
Fotó:
Tarnabod és MI