Vissza
A kezed járjon!
2017.06.18. | Upor László
Zártkörű vizsgán jártunk, ahol fiatal diákok főztek nekünk. De nem csak…
„Azzal mi a terved?” – kérdi a tanárnő a csinos szürke konyhai kötényben bizonytalankodó Rolandtól. A fiatalember ujjnyi vastag cukkiniszelettel és jókora késsel a kezében tétován felel: „Gondolom, félbe vágom”. A mester fejcsóválva, nevetve kérdi: „Karikánként?”
A főzőpulton egy nagy tálban pompás színű aprított salátazöldségek, egy másikban „hagyományos” fehér krumpli és narancsszín édesburgonya, a vágódeszkán rózsás fényű csirkemellfilé-szeletek. A cukkinidarabolásban kicsit… khm… gyakorlatlan növendék körül még féltucatnyi kötényes sürög. Lilla1 keze is jár, mint a motolla, de közben Alexandre Dumas híres sorait mondja föl: „Az ember születésekor úgy kapja a gyomrát, hogy azt naponta legalább háromszor táplálnia kell, hogy újratöltse magát energiával, miután a munka – vagy még gyakrabban a lustaság – felemésztette az erejét.” A növendék artikulációja tiszta, sikerül a nagy teljesítményű szellőztető moraját is átbeszélnie.
Javában folyik a vizsga, a diáktársakból és tanárokból álló közönség feszülten figyel. Nem, nem a Gundel Károlyról elnevezett vendéglátóipari iskolában vagyunk. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színészhallgatóinak beszédvizsgáján ülünk – igaz, szokatlan helyen, egy étteremben. Méghozzá olyan étteremben, ahol kedvére főzhet magának a delikvens, ha úgy tartja kedve.
És ha az olvasó zavarba jött volna, megnyugtatjuk: a színészhallgatók általában nem receptek és kulináriai tanmesék felmondásával szoktak vizsgázni, és kifejezetten nem a vágódeszka, a lábos és a serpenyő fölött. Ezúttal azonban mesterük, Novák Eszter rendező, valamint Papp Márta beszédtanár vezetésével „konyhai gyakorlatot” tartanak. Alexandre Dumas fantasztikus könyvének részleteit kellett megtanulniuk, és miközben művészi beszédből vizsgáznak, egy komplett ételt is elkészítenek.
„A kezed járjon, ne a szád!” – úristen, hányszor hallottuk ezt az idegesítő szentenciát szülőtől, tanártól, főnöktől. Most pedig, íme, ez a tucatnyi fiatal kénytelen a kettőt együtt gyakorolni. Ami nem is mindig olyan egyszerű. A mozdulat néha elakad, a nyiszáló kés lelassul. Mert nem „csak úgy” fecsegnek munka közben vagy helyett. Olyan szöveget kell elmondaniuk, amelynek belső ritmusa, lüktetése, értelmi hullámzása meglehetősen eltér a szeletelés vagy mártáskevergetés kopogós, monoton ritmusától. És örülnénk, ha komolyabb konyhai sérülés nélkül, ép kézzel vészelnék át a napot, bárhová lendítse is őket a mondatok heve. Hisz a szöveget nem egyszerűen „mondani” kell, de közölni, közvetíteni.
„Konyhaszótár”: a Dumas hatalmas könyvéből összeállított kötet megírása után majd’ másfél századdal, csak néhány éve jelent meg magyarul. A szerző összesodorja benne a fél világtörténelmet, a napi politikát, saját személyes tapasztalatait, kimeríthetetlen gasztronómiai ismereteit és pompázatos élményeit. Nagy tudással – és még nagyobb humorral – megírt, hihetetlenül gazdagon ízesített szöveg. Mondhatnánk: egy (zenés) színészhallgató álma. Hát még ha dresszinget is készíthet közben…
„Vicces: most sokkal izgalmasabb, milyen lesz az étel, amit főztök, mint hogy hogyan sikerül a beszédvizsga” – nevet Eszter tanárnő, akiről a színházi szakmában mindenki tudja, milyen remek szakács.
Párhuzamos ételrajzok sorjáznak. Míg az egyik diák történelmi adomákba ágyazott étekelméleti alapvetéseket idéz, vagy egy-egy alapanyagot ismertet à la Dumas, a többiek tovább aprítanak, nyesnek, irdalnak, porítanak. Fontosak a szavak – fontos a szöveg plasztikus megformálása –, de mint minden élő előadásban, a cselekvés, a tevékenység legalább ilyen lényeges. Ki épp mozsárban porít valamit elmélyülten, ki a keményen hersegő édeskrumplit vagdossa rövid pengéjű késsel, ki pedig szerecsendiót reszel – micsoda aláfestő zene!
Kezdetnek rögtön megtudjuk, mi a különbség az ínséget szenvedő ember éhsége és a gourmet étvágya között, majd rátérünk a különféle állatok és húsok részletes ismertetésére. Julcsi elárulja, hogy a francia marha az angolénak nyomába se lép, Réka viszont arról tudósít, hogy a francia húsleves mások számára elérhetetlen kulináriai csúcs. Flórától és Rolandtól a szárnyasok is megkapják, ami nekik jár – köztük a liba a koronázatlan királynő.
A sertés – mind közönségesen: disznó – szinte piedesztálra emelkedik. Méltatlanul lenézett állat, „akinek” nemcsak a húsa egyedülálló, de a szaglása is kifinomult: neki köszönhetjük a szarvasgombát, amelyről aztán javunkra önzetlenül lemond, ha megtalálta – ezt fejtegeti nagy hévvel Dumas (magyar hangja: egy másik Lilla). A serpenyőről Juli tart kiselőadást. A hatalmas szemléltető eszközzel kicsit úgy fest, mint Vitéz László.
Akad a növendékek között, aki könnyebben bánna a lovaglóostorral, a vívótőrrel, a számítógépes konzollal, esetleg a hegedűvonóval, mint a hámozókéssel vagy a húsvágó bárddal. Máté például – nagydarab, szelíd arcú, szakállas fiú – úgy hámozgatja-farigcsálja lassan a szép darab édeskrumplit, mint aki nem tudja eldönteni, tepsibe vagy kiállításra szánja a munkadarabot. Tény, ami tény: nem mindegyikük mesterkukta. És még ha volna is affinitásuk a főzéshez (némelyiküknek nagyon is van), az éjjel-nappali próbák mellé nemigen tudják bepréselni a konyhai aktivitást – jól tudjuk, hogyan táplálkoznak a színművészetisek (körülbelül úgy, mint minden egyetemista, csak kicsit rosszabbul). Szóval direkt kapóra jött nekik ez a szép feladat: Dumas önmagában is nemes falat, de a konyhai gyakorlattal együtt igazi felüdülés a hétköznapok sűrűjében.
Amit végeznek, csapatmunka a javából: előkészítés, logisztika, szervezés. időbeosztás, helykihasználás, együttműködés. Aztán: tálalás – megfelelő körítés –, könnyed, de precíz prezentálás: a puszta szövegmondáson túl rengeteg olyasmi, ami a színpadi létezésnek (is) alapfeltétele. A légkör persze oldott. A tanárok figyelmesen fülelnek – miközben a nyálelválasztás is megindul, mert a szagok helybe jönnek a „színpadtól” kétméternyire lévő „nézőtérre” (értsd: a konyhaszigettől az éttermi asztalig).
Érdekes pillanat, amikor a lányok odahívják tanárukat, kóstoljon bele a dresszingbe, nézze meg a húst. Eszter a pulthoz lép, a fiatalok gyűrűjében szór valamit, óvatosan belekavar, kóstol, mellékesen kicsit alányúl a sülő csirkemellszeleteknek. A színházi kukták nagyon figyelnek a mesterükre. Ezúttal nem a biztos ítéletű színészpedagógusra, hanem a megfellebbezhetetlen ízlésű szakácsra. Eszter visszaül a „nézőtérre”, de pár perccel később Julcsi odaguggol elé egy tálkával, mire a tanárnő belekóstol, tanácsot ad, lenyalja az ujját.
.jpg)
A sütő valamely rejtélyes okból nem hajlandó működni. Némi tanakodás után döntés születik: a tepsis krumpli helyett (figyelem, a rendes „fehér” és az édesburgonya együtt sült volna) főtt változat készül. Sietni kell: az időzítés is fontos (a színpadon ugyanúgy, mint a konyhában): ami már elkészült, nem várhat soká, nehogy visszapuhuljon, megereszkedjen, kiszáradjon, kihűljön.
.jpg)
Miközben a kétféle burgonya egy nagy fazék rotyogó vízben túlórázik, Boglárkától részletesen hallunk az ókori és a mai (értsd: Dumas-korabeli) borospincéről. Hogy miként állt amforák ezreiben ama régi bor, hogy a felhalmozott készletnek mennyire nem barátja a napfény-napmeleg, és hogy miként kell „ma” gondosan összeválogatni a palackokat, hogy minden fogáshoz, bármely vendégnek találjunk megfelelő bort. Méltó lezárásként világhírű „bormárkák” neve röpköd a teljes csapat előadásában. Nyelvi gyakorlat: a kiejtés olaszabb az olasznál, franciább a franciánál. Ez volt a coda – vagy scherzo, ha úgy tetszik. Már foghatjuk is a kést-villát.
.jpg)
A tányéron natúr csirkemell sütve, friss saláta (a dresszinget ki-ki belátása szerint adagolhatja), valamint a kétféle burgonya szerecsendió-reszelékkel finoman meghintve. Közösen fogyasztjuk el: diákok és tanárok. Ha a színművészetin volna még menza (ha valaha újra lenne), ilyennek szeretnénk.
Csak a bor hiányzik az asztalról. Ha előbb eszembe jut, hozhattam volna egy-két palackkal…
Fotó:
Vonderviszt Lajos
.jpg)
