Vissza
Áll az idő
2016.09.06. | Szabó Edit
A Kádár szombati étlapja arról híres, hogy a hagyományosan magyar fogások mellett ilyenkor mindig szerepel a kínálatban maceszgombócleves és sólet, többféle feltéttel. Természetes ez a zsidó negyed közepén, sok vendég kifejezetten ezért jár ide…
Évek óta nem voltunk a Kádárban. Hogy miért, nehéz okát adni, hiszen a VII. kerület szívében megbúvó étkezdét mindig nagyon szerettük. Nejlonnal letakart kockás abroszaival, sakktáblamintás kövezetével, a falakat borító megsárgult, régi fényképeivel olyan, mintha visszakaptuk volna a múltunk egy darabját. Bő húsz éve jártunk itt először, és teljesen biztos, hogy ezen a százegynéhány négyzetméteren azóta nem változott semmi.
Szombat dél van, az étterem tömve. Megvárjuk, hogy felszabaduljon egy asztal, és amíg Katika megterít nekünk hat főre, az étkezde előtt élvezzük a szeptemberi napfényt. Skót vendégeink érdeklődve nézegetik a furcsa portált, be-bekukkantanak a félig függönyözött ablakon. Ilyet még nem nagyon láttak.
Orbán Sándor, a hely tulajdonosa elmaradhatatlan fehér köpenyében üldögél a pénztárgép mögött. Közel negyedszázada az övé már a hely, a törzsvendégeket a nevükön szólítja, de mindenkihez van egy kedves szava. Tőlünk is megkérdezi, honnan érkeztek a vendégeink, és amikor kiderül, hogy egy skót családot hoztunk ebédelni, azonnal történetbe kezd. „Egy időben a Várban dolgoztam, az Alabárdosban – meséli –, és egyszer egy skót csapat érkezett vacsorára. Mindannyian a jellegzetes nemzeti viseletben, a kockás szoknyában voltak. Ők kiltnek nevezték. Nem voltak már szomjasak, igen jó volt a hangulat, és egyszer csak elárulták, hogy ők a szoknya alatt bizony nem hordanak alsóneműt. Bizonyítékként fel is lebbentették a textilt. Képzelheti! Kérdezze már meg a vendégeitől, hogy valóban ez-e a hagyomány, vagy csak velünk bohóckodtak!” – kéri. Megkérdeztük. Tényleg ez a hagyomány. Orbán úr harsány nevetéssel fogadja a hírt, a jókedvünk immár meg van alapozva.
A Kádár szombati étlapja arról híres, hogy a hagyományosan magyar fogások mellett ilyenkor mindig szerepel a kínálatban maceszgombócleves és sólet, többféle feltéttel. Természetes ez a zsidó negyed közepén, sok vendég kifejezetten ezért jár ide, de szombatonként az ételhordós forgalom is erősnek mondható. A messze földön híres sóletből nem is lehet soha eleget készíteni; aki arra vágyik, jól teszi, ha időben érkezik.
Katika perdül az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést. 1987 óta szolgálja ki a Kádár vendégeit, nélküle ez a hely sokat veszítene egyediségéből. Csodálkozva állapítjuk meg, hogy nem fog rajta az idő, fehér blúzában, fodros szélű fekete kötényében, magas szárú kismamacipőjében most is úgy röpköd a placcon, mint húsz éve, amikor megismertük. Maceszgombóclevest, főtt marhát, sóletet rendelünk, és némi finom unszolásra csirkepaprikást is. „Tessék már megkóstolni azt a hagyományos magyar ételt!” – mondja Katika határozottan egyik skótunknak, aki – bár egy kukkot sem ért az egészből – beadja a derekát. Persze nem bánja meg, de nem bánna meg semmit, a Kádár hozza a formáját.
Néhány perc telik el csupán, és máris ott gőzölög az asztalon nagyanyáink húslevese, mellette csípős paprika (sokan szeretik), benne pedig a zöldségek mellett öklömnyi maceszgombóc. Masszív alkotmány, mégis simán vágja a kanál, az íze felséges, értjük jól, miért gyűjtött magának a szombati menü akkora rajongótábort.
Néhány percig csak az ételekre figyelünk, de az étkezde közben éli a maga életét. Halk beszélgetés zsongása tölti meg a termet, ismerősök üdvözlik egymást, finoman csörömpölnek az evőeszközök, spriccen a szódavíz. A Kádárban nem kínálnak alkoholt: aki szomjas, szódát iszik, vagy nagy kancsóból málnaszörpöt tölt magának. Úgy van ez is, mint régen, csak éppen a vastag talpú szódás üvegeket váltották fel a műanyag palackok.
Alig viszi el az üres tányérokat felszolgálónőnk, teli tálcával érkezik vissza máris. Határozott ízek, omlós húsok, édes és krémes mártások sorakoznak az asztalon. Vendégeink elégedettek. Még soha nem kóstoltak meggymártást, de tetszik nekik az a szokatlan kombináció, amit az édes gyümölcsszósz az omlós főtt marhahússal alkot. A sóskamártásos változatot is elégedetten kóstolgatják, az egyszerű, sült csirkecomb is sikert arat, és persze ízlik a paprikás csirke is. Nagyanyáink ugyan mindig egész csirkéből főzték, és ha az ember kitartóan kereste, rábukkanhatott a szárnyra, a zúzára, de még a nyakra vagy a lábra is a fazék alján, de az itteni csirkecombos változat se vall szégyent. Hozzá friss galuska és kovászos uborka, ahogy az egy tisztességes ebédnél illik.
De mindennek koronája a sólet. A gerslivel dúsított, mesterien fűszerezett lágy, mégis hersenő bab a ropogós libacombbal egyszerűen tökéletes. Nincs rá más szó. Persze nem meglepő, az étel az étkezde nyitása, vagyis 1957 óta ugyanazon recept szerint készül, a hely első tulajdonosa és egyben névadója, Kádár Béla is így főzte egykor. „Bevált recepten nem változtatunk” – vallja Orbán Sándor, aki péntekenként maga áll a tűzhely mellé, hogy a sóletet szombatra annak rendje s módja szerint elkészítse. Kérhetjük főtt tojással, főtt marhával, füstölt tarjával, sőt körömmel (!), de mégis libacombbal a legjobb. A comb belül omlós, kívül ropogós, éppen olyan, milyennek lennie kell. „Bátor liba” – idézzük fel nevetve egy régebbi élményünket. Egyik korábbi látogatásunkkor a szomszéd aszalnál ülő vendég bátor libát rendelt, aztán hozzátette: „Érti, Katika! Nem fél!” Katika értette, és akkora libacombot hozott a vendégnek, hogy lelógott a tányérról. A lefordíthatatlan szóviccel nem traktáljuk skótjainkat, akik a falon függő fotókat kezdik tanulmányozni.
A Kádár falait számtalan bekeretezett, dedikált fénykép díszíti, néhányan az aláírás mellett az ételeket, a vendéglátást is méltatták egy-két kedves szóval. Ismert sportolók, színészek, zenészek mosolyognak, közülük sokan már nincsenek közöttünk. Valaha mindannyian az étkezde törzsvendégei voltak. Mert a dedikált fotó kihelyezése nagy tisztesség ám, nem adatik meg akárkinek. „Nem elég híresnek lenni, a fotóját csak olyan ismert ember teheti ki a falra, aki rendszeresen jár a Kádárba” – mondja a szigorú szabályt Orbán úr. Hogy kié volt az utolsó portré, nem tudjuk, de örömmel fedezzük fel Tolnay Klári derűs mosolyát. Nehéz elképzelni, hogy ő is ezt a követ koptatta egykoron.
A szombati desszert aranygaluska, így van ez, amíg csak vissza tudunk emlékezni. Ebből sincs soha elég, aki nem rendeli meg azonnal, félő, hogy lemarad róla. Pedig kár lenne, a Kádár szombati ebédje azzal teljes, és ha véletlenül nem marad, szűnni nem akaró hiányérzet lesz úrrá az emberen. Tapasztalatból beszélünk, régebben többször jártunk így.
A frissen érkező vendégek türelmesen várják, hogy asztalhoz jussanak, itt az ideje, hogy átadjuk a helyet. Katika fodros kötényébe csúsztatjuk a borravalót (régi szokás ez is, kedves mosoly és egy „Tessék máskor is jönni!” a jutalom), a számlát pedig Orbán úrnál rendezzük. Katikánál ugyan minden fel van írva, de a blokk a kiskötény zsebében marad, a tapasztalt vendéglős megbízik a vendégeiben. Azt üti be a gépbe, amit a kedves kuncsaft felsorol, nem ellenőriz, nem kérdez vissza, ezen a tenyérnyi helyen még léteznek olyan elavult fogalmak, mint tisztesség meg bizalom.
Furcsa kilépni a fényre. A Klauzál tér parkolójában modern autók sorakoznak, az utcán jól öltözött emberek sietnek. Kicsit erős a kontraszt. Itt kint rohan az idő, ám ott belül áll. Jó lenne, ha így maradna…
.JPG)
.JPG)
.JPG)
