Vissza
Eszünk

Egyszerű, mint a rigófütty

2017.08.24. | Szabó Edit
Pilisszentlászló gyönyörű völgye fölött idilli természetességgel (és névadóját meghazudtolóan csendesen) ücsörög a Kisrigó. Immáron harminchat éve…
 

Ahogyan a majd’ két évtizede hűségesen kitartó felszolgálótól megtudtuk, véletlenül épp a harminchatodik születésnapon tévedtünk be hozzájuk. (Jó, azért előre elhatározott odatévedés volt ez!) És milyen jól tettük.

A Kisrigó vendéglő a javából, valahogy nehezünkre is esne a kissé merevebb „étterem” névvel illetni. Az éhes vendég betérhet kirándulás előtt, helyett vagy után – bár a felszolgált adagok ismeretében leginkább az utóbbi változatot javasoljuk.



Noha két hangulatos termében (az egyik hatalmas ablakaiból a fél Pilist belátni) jó lehet elücsörögni, a hely fő vonzereje a jókora terasz, ahol az ember tekintete a tányérról, illetve a vacsorapartneréről minduntalan a tájra siklik. Alig képzelhető el olyan év- vagy napszak, amikor ne volna érdemes kiülni ide, amikor ne volna miben gyönyörködni egy pohár üdítő vagy egy komolyabb ebéd/vacsora mellett.

A hely járművel könnyen megközelíthető, de túrázóknak is ideális: a kéktúra vonaláról le sem kell térni, szó szerint a terasz mellett halad el a jelölt út.



A választék, a tányér és a tálalás egybecsengően mutat vissza egy-két-három évtizednyit. Nem nosztalgikusan, nem csöpögősen és főleg egyáltalán nem szegényesen. A legnagyobb természetességgel hozza vissza ifjúkorunk kertvendéglőinek hangulatát. Az ételek minősége ugyanakkor felébreszti a gyanút: a nyolcvanas években kevés helyen ehettünk volna ilyen hibátlanul elkészített fogásokat.

Levesből szerencsére kis adagot rendeltünk, a fő fogást legyűrni így sem volt könnyű, a desszertnek pedig egyszerűen nem maradt hely. Azért majd kénytelenek leszünk visszamenni.

Felséges táj, „békebeli” – értsd: ismerősen békés – hangulat, egyszerűen finom ételek, barátságos vendéglátás. A legkívánatosabb összhang.

Csészeharmónia 1: Erőleves májgombóccal. Az alaplé zöldséges-húsos ízei természetesen érettek – semmi nem tolakszik előre –, a répakockák épp még roppannak, a csészényi leveshez képest igen méretes májgombóc pedig mintaszerű: lágy, de megfelelően szilárd, semmi felesleges adalék, semmi oda nem illő fűszer.



Csészeharmónia 2: Gulyásleves. Sűrű, sötét, kissé zsíros is: régről ismerős ízélmény. A kanálban békésen fér meg együtt a nagyobbacska kockákra vágott hús, a krumpli és a galuska. Nincs túlsózva, mint a magyarosnak mondott éttermi levesek többsége, a kömény íze ott a jó ízlés határán mozog, de nem billen túl. Jólesik minden cseppje. Szinte kiált a majdani desszert – egy adag ízes palacsinta – után, legközelebb az sem marad el.



Tányérakkordok 1: Kacsacomb almamártással öntve, dióval megszórva, burgonyakrokett. A kacsacombot el sem lehet rontani? Ugyan már, dehogynem! Ez mindenesetre életünk egyik legfantasztikusabbja volt: lágyan zsíros, ízesen szaftos, húsa csöppet sem szálkásodott, de tökéletesen átsütött, az egész visszafogottan, de értőn (ismét csak: fölösleges túlzások nélkül) fűszerezett. A bőre pedig enyhén – nem karcosan! – ropogós, épp, ahogy kell. A belül lágy krokett gyengéden roppanós sült kérge is készségesen hozza a nagy könyv előírásait. Az almaszósz – és főleg a mindennek tetejébe nagy darabokban szórt dióbél – elsőre fölöslegesnek tűnik, de nem az. Nélküle is teljes lett volna az élmény, de kifejezetten érdekes ellenpontot képez. Hogy ne feledjük: a kacsacomb esetünkben két (kettő) teljes combot jelentett (vagy ez csak az étterem „születésnapjának” szólt volna?), ami a fogás leküzdését szinte teljesen lehetetlenné tette. Csodák csodája, végül nem maradtunk alul.



Tányérakkordok 2:  Rántott velő, tartár, sült krumpli. Kezdjük a végén. Bizony, nem valamiféle regulázott egyenburgonya volt ez, hanem rendes, kézzel szabálytalanra vágott, gondosan megfelelőre sütött krumpli. (Alap? Persze, hogy az, de mindannyian tudjuk, hány helyen nem az mégsem…) A tartárra szót sem érdemes vesztegetni: nem lehetett fogást találni rajta. A velő pedig két igazán gusztusos – ámde a szánkhoz képest hatalmas – buciformaként jelent meg a tányéron. Panír, kéreg, ropogósság? Jeles. Belső lágyság, kellő krémesség, megfelelő átsütöttség? Kitűnő! Mit mondhatnánk még róla? Olyan tökéletesen működött együtt a néhány köznapi – ám remekül elő- és elkészített – alapanyag, hogy a mellé rendelt káposztasalátáról időről időre szinte meg is feledkeztünk.



Mélyen szuszogva következőképp foglalhatjuk össze az élményt. Sem az étlapon, sem a tányéron nem láttunk olyat, ami ne lehetett volna ott akár húsz-huszonöt évvel ezelőtt is. Ámde nem is hiányzott. Amiképp a modern tálalást sem igényelné ez a tájba simuló (nem „odaszerkesztett”) vendéglő. Minden a legmagasabb fokon teljesítette azt, amit ígért, és ennél aligha kaphatnánk többet.

Csak az a desszert, csak az fért volna még belénk!

Lecsengésképp néhány szó a vendéglátásról. A felszolgálók mind kedvesek és előzékenyek voltak, de nem tolakodóak (frivol képzavarral azt mondhatnánk: teljes összhangban az ételek hasonlóképp ízléses és visszafogott fűszerezésével).

Még a fő ételre vártunk, amikor a szomszéd asztalnál egy jó karban lévő, középkorú úr fizetett. „Most egy évig nem terhelem magukat, külföldre vezényelnek, jó messzire” – köszönt el. „Ó, nem szokott terhelni bennünket – jött a nyilvánvalóan törzsvendégnek szóló válasz –, de ha hiányzik a Marshall-máj, csak szóljon, küldjük!”



Az egyik fogás rendelésénél volt egy kis félreértés, ám ezt zokszó nélkül és villámgyorsan korrigálták, alig néhány percnyi „késedelmet” okozva (addig is ott volt a völgy látványa). Ennek ellenére a végén ragaszkodtak hozzá, hogy az italok erejéig a Kisrigó vendégei legyünk. Őszinte tiltakozásunkra magától értetődően jött a válasz: „Nálunk ez így szokás.”

Habár hasonló kompenzációra egyáltalán nem vágyunk, csakis azt tudjuk kívánni: az Ég tartsa meg az összes jó szokásukat.
 
Fotó:
Upor László

bornaptár.hu
A boros eseményajánló