Vissza
Vacsora a Kobutában
2019.04.04. | Vargha Márk
Magyar ízek japánosra hangolva? Igen! Takács Lajos újra Budapesten főz? Igen! Ráadásul Palotai Csabával? Hát persze! Hogy erről senki nem hallott? Nem csoda. A Kobuta alkalmi vacsorái nincsenek nagydobra verve, de mi azért bejutottunk…
Az Olimpiában ugyan csak néhány alkalommal volt szerencsénk megízlelni Takács Lajos séf fokozott figyelmet kiváltó kreációit, a Bazilika szomszédságában irányítása alatt működött Laci!Pecsenyének viszont nyitásától bezárásáig visszatérő vendégei voltunk. A közelmúltban bombaként robbant a hír, hogy séfünk újra kabátot öltött, és egykorvolt kedvencünk, a Laci! Konyha! helyén, a Hegedűs Gyula 56. alatt tematikus vacsorákat ad, oldalán régi harcostársával, Palotai Csabával. Azonnal kíváncsiak lettünk.
A Kobuta név pontos jelentését illetően a honlapra látogatva nem találunk információt, az internetes kereső használatával sem vagyunk beljebb, bár az egyik találaton, miszerint Trump szerint volt külügyminisztere KŐBUTA, legalább jót mosolygunk. Lassan érlelődött bennünk a látogatás, mikor nem kis örömünkre a Dining City Étterem Hét listáján is feltűnt a név. Szeretjük ezt a rendezvényt, sok jó élményben volt már részünk általa. A vendég számára különleges alkalom, a konyhafőnököknek pedig valódi kihívás, hiszen minden évben két évszak eltérő szezonalitását kihasználva kell megmutatniuk tudásukat és kreativitásukat úgy, hogy mindez a vendégkör bővülését eredményezze.
A honlapon ígért „japán hangulat” nem csak az ételekben köszön vissza, hiszen amennyire lehetett, a Laci! Konyha! tépett-firkált színes újságokkal és nagy tükrökkel meghatározott bohém enteriőrjét is a felkelő nap országára jellemző letisztultsággal igyekeztek felváltani. A profilváltás viszont félig ment csak végbe, hiszen az egyébként kellemes és kellően halk gépzene inkább konferenciák szünetében való teasütemény-majszoláshoz illik. A magunk részéről nem éreznénk túlzásnak, ha nem is élőben, de a hangfalakból szóló pengetős-hangtálas harmóniák biztosítanák az ígért „japán hangulatot.”
Az asztalok és a székek az előd hagyatékai, robusztusak és kissé nagyok, a bensőségességet inkább a moderált világítás és a minden asztalon elhelyezett mécsesek hozzák. Pincérünk, bár nem hibátlan, mindvégig igyekvő. Jó érezni, hogy a személyzet magáénak érzi a helyet, és a felénk áradó mosolygós kedvesség nem kényszeredett. Kellemes meglepetés továbbá az itallap: nemcsak a hosszúságán, hanem a változatosságán is látszik, hogy alaposan átgondolták. A borok közül ezúttal egy-egy kitűnő spanyol fehér- és vörösbor, valamint egy magyar édes szamorodni mellett döntünk.
Kétféle menüt is kipróbálunk a három közül. Mindkettőnél ugyanaz az üdvözlőfalat: marhafartőkocsonya pak choi-jal, valamint hideg libamáj vajas kalácson. Az egyes komponensek tiszta íze izgalomba hozza az embert (tán a pak choi lehetett volna csak picit több és markánsabb), türelmetlenül várjuk az előételeinket, amelyek csakhamar megérkeznek.
.JPG)
Az „A” jelzésű ételsorban ezt a szerepet a vadpástétom tölti be japánborsos körtesalátával. Megjelenésében mindkét elem az egyszerűséget képviseli. A pástétom ízét leginkább a „megszelídített vadság” kifejezéssel tudnánk leírni, tökéletes „beavató” fogás, a körtével kapcsolatban viszont inkább alárendelődést érzünk. Jobban tetszene, ha ellenpontként, „megvadult szelídségként”, pikánsabban jelenne meg a tányéron. A „B” menü konfitált miszós tonhalsalátáján viszont semmilyen fogást nem találunk. Minden nap tudnánk belőle enni: nemcsak a jó minőségű tonhalból, de a miszós mártásból és az ízüket megtartott zöldségekből is elementáris frissesség árad, az arányok tökéletesek.
A főételek esetében már az első falatnál özönlenek az egy éve a nyugat-spanyolországi Extremadura régióban tett kulináris álomutazás húsételeivel kapcsolatos borzongatóan jó emlékek. Ilyen egyszerűnek látszó, kóstoláskor viszont ennyire komplex aromatikájú húsokkal azóta sem találkoztunk. Lelassulunk, hogy mind a katsu válogatás (sertésszűz, hosszúkaraj és rák), mind pedig a kacsamell fogyasztását minél tovább nyújtsuk.
Egyik desszertünk francia krémes, melynek tetején a sós karamell a „poén”, a másik pedig csokoládémousse, mely viszont csavar nélkül támaszkodik a csoki mint önmagában is fajsúlyos alkotórész közismert erényeire. Bár japán hatást egyikük esetében sem fedeztünk fel, ezt nem tekintjük hibának, hiszen a jó pontjaink kiérdemléséhez most elég az, hogy mindkét édesség korrektül van elkészítve. Séfünk a főétellel ugyanis annyira elvarázsolt, hogy jóval később, hazafelé is azt kérdezgetjük egymástól, mikor és milyen ünnepi alkalomra térjünk vissza „húsozni.”
A menükártyán olvashatjuk azt a szóbeszédet, hogy Takács Lajos még nagyobb dobásra készül: Nebuta néven indít útjára hamarosan egy másik egységet, ahol – ahogy más forrásból halljuk – a ramen és a tonkatsu (azaz az ízbomba leves és a Japánban mesterien készített rántott hús) lesz a sláger. Nagyon várjuk azt a nyitást, de reméljük, hogy a Kobutát sem hagyja magára, hiszen az irány módfelett meggyőző, és bízunk benne, hogy rajtunk kívül is sok hódolója lesz a fővárosi gasztroszcéna eme újlipótvárosi gyöngyszemének.
Fotó:
facebook
Vargha Márk
