Vissza
Móri bormustra
2018.02.21. | Izsák Norbert
Ezerjóélményekkel és sok tanulsággal szolgált a minap megtartott móri bormustra, ahová a Borsmenta is ellátogatott. Elismerésre méltó fejlődésen ment át ez a hazai viszonylatban is kis borvidék az elmúlt évtizedben, ám az útnak – és az útkeresésnek – még nincs vége…
Késhegyig menő viták, éles kritikák és megható méltatások fűszerezték a hétfő estét a móri Bormúzeumban, ahol mintegy félszáz borász és érdeklődő kéttucatnyi kolléga 26 borát kóstolgatta. Az idén 19. alkalommal megrendezett bormustra afféle utazó cirkusz: az év eleje óta már Zámolyon, Csákberényben és Csókakőn is tartottak hasonló rendezvényt, hogy megvizsgálják a friss felhozatalt, azaz egymás között megbeszéljék a 2017-es évjárat tételeit.
.jpg)
Azoknak, akik rég nem jártak a Móri borvidéken, az első meglepetést talán a környezet okozza: a Molnár Borház által „kezelésbe vett” pincét makulátlanul, jó ízléssel újították fel, üvegvitrinekben sorakoznak a tetszetős külsejű palackok, és szépen felújított és kibelezett hordókban is lehet akár kóstolgatni. Miklós Csabi szomszédos pincéjében is méltó körülmények, fehér virágokat idéző lámpák és abszolút elismert borvidékeket idéző hangulat fogad.
Mondhatni, a külcsín és a belbecs egymást erősítik. A borvidéket évek óta figyelemmel kísérőknek nyilván feltűnt, hogy a néhány évvel ezelőtti bormustrákon akár még fele-fele arányban is bele lehetett futni hibás, bizonytalankodó tételekbe, míg a minapi kóstolón a 26-ból talán ha két-három tétel volt méltatlan a sorhoz. A fejlődés nyilván annak is köszönhető, hogy hasonló rendezvényeken szemlézgetik egymás nedűjét a szakemberek, és nem félnek megmondani akár éles, sarkos véleményüket is. A mimózább borászok nyilván nem küldenek több bort, ám akinek van füle a hallásra, előbb-utóbb kicseréli a hordót, változtat a szüreti időponton, kevesebb ként szór a borba, és nagyobb higiéniát alkalmaz a pincéjében. Ennek pedig az évek során meglesz a hozadéka, ahogyan azt mi is megtapasztalhattuk.
A mustrán fajtánként és a termelő ismerete nélkül, vakon kóstoltunk, és ezúttal mindössze négy ezerjó került a poharakba. Az elsőben brutális savak voltak, ám kiderült, hogy a 7,2 grammig tompított savú bor a zámolyi Szabadkai Pincészet első szárnypróbálgatása a fajtával, így a szerény, kezeit tördelő borász bátorító, nagy tapsot kapott. A többi ezerjóban picit visszafogottabb volt a savtartalom, és amelyik hordóban volt, abban szépen integrálódott a fa, és a fajta erényeit mutatta – beleértve két Csetvei-tételt is, amelynek egyike amforában, spontán erjedt, majd érlelődött.
A zöld veltelinik között több szép tétel is akadt, és bár e sorok szerzője nem híve az extrém savaknak, nagyon hamar „móri ízlésűre itta a száját”, vagyis elkezdte keresni a magasabb, vibrálóbb savakat már a zöld veltelinikben is, és a literenkénti 6 gramm savú borokat már-már fádnak értékelte. A társaságot ezen a ponton megosztó kérdést Németh Richárd szakíró tette fel, miszerint alakul-e konszenzus abban a tekintetben, hogy irányított vagy inkább spontán erjesztéssel készüljenek a móri borok. A válasz borítékolható volt: nincs, és nem is várható ilyen, mivel a nagyobb mennyiséget termelő borászok nem kockáztatnak, biztosra mennek, így inkább fajtára szelektált törzseket használnak, míg a néhány száz literes tételeknél minden bizonnyal könnyebb szívvel kísérleteznek a kézműves borászkodáshoz közelebb álló termelők.
Abban sincs még egyetértés, hogy vajon mi tetszik a megcélzott korosztálynak, az este során többször már-már mitikusan emlegetett húszas-harmincas borfogyasztóknak. Többen ragaszkodnak hozzá, hogy legalább félszárazra „fel kell húzni” a borokat, hogy elnyerjék az ifjúság tetszését, míg mások amellett törtek lándzsát, hogy a fiatalok nem feltétlenül édesszájúak. Mindkét fél tudott kereskedelmi érveket hozni a maga igazának bizonygatására. Miközben azzal mindenki egyetértett, hogy az extrémebb savképletet nyilván ki tudja egyensúlyozni néhány gramm maradék cukor.
A viták azonban érdekes módon csupán könnyen és gyorsan orvosolható konfliktusokat okoztak. Senki nem próbálta rákényszeríteni a véleményét a másikra, valahogy volt tér az egyet nem értésre. Ez a fajta kreatív vitatkozás a borokban is megmutatkozott: két totálisan másképp értelmezett, de a maga kategóriájában tökéletesen helytálló generosát is kóstoltunk (a Lincz és a Sáfrán Pincétől), de a zenitek is markánsan eltértek egymástól. A Geszler Pince bora óriási illatbomba, van benne mineralitás, vibráló izgalom, míg a Molnár Borházé talán fajtajellegesebb, de kevésbé robban, nagyobb a teste, amiért részben a 14% feletti alkohol is felelős.
Az este során kóstoltunk még szép rajnai rizlingeket, különösen Miklós Csabitól, de krémes, nagytestű chardonnay-t is, például a Brigád Pincétől. A sor végére kerültek a királyleánykák, ezek némelyikében kicsit sok cukor maradt, és mutatóban akadt egy rozé is. Természetesen ezek még ifjú, sok esetben fésületlen borok, de jelzik: megvan az a kontextus, amiben akár nagyon nagy dolgok is születhetnek. A minőség iránti határozott elmozdulás is érezhető, már csak az irány(ok) finomhangolására van szükség. Mi drukkolunk!
Fotó:
Diós Máté