Utazunk

Nyár, víz, vár

2017.08.25. | Varga Anita
Raul, Rafi, Lexi és Anita családi vakációra indult. Hatéjszakás kalandjuk során feltérképezték Bodrogkisfalud és környéke látnivalóit és szabadvízi strandjait, aztán Lexi közelebbi kapcsolatba került a nyíregyházi cumifával. Íme úti beszámolójuk első része...
 

Bármennyire is megterheli a családi költségvetést, az egy hét vakáció nem maradhat ki a nyarunkból.  Élményt szeretnék adni a gyerekeimnek, és magamnak is persze, még ha ezt a tervezéstől a finanszírozáson át a lebonyolításig önerőből kell is prezentálnom. Még jó, hogy nem gondoltam végig, mekkora felelősséget vállalok, amikor a három kiskorúval autóba ültem, hogy két bőrönd és egy láda legó társaságában végigcipeljem őket Magyarország néhány csodaszép településén.  Merthogy nemcsak egy célállomásunk volt, de nem ám! Hat nap alatt két kicsi faluba és egy nagyvárosba látogattunk el, és minden nyűgje, fáradalma, nehézsége ellenére egyetlen pillanatig se bántam meg, hogy így döntöttem. A vakációnk minden percét rettenetesen élveztük.

Az utazást megelőző napon kimostam, kivasaltam, megvártam, míg elalszanak, aztán összepakoltam, és még főztem is az első estére, hogy ott már ne azzal menjen el a drága időnk. Lefagyasztottam a jégakkukat, kekszet, ropit, sima vizet, bubis vizet és szörpöt töltöttem a három kis kulacsba, amit bekészítettem magam mellé az anyósülésre, hogy csak adagolni kelljen útközben az innivalót. Az utolsó pillanatban még egy mesefilmet is sikerült letöltenem a fejtámlára szerelhető DVD-lejátszóba. Többedszer is sikerült megállapítanom, hogy a kocsi csomagtartója olyan, mint egy női ridikül: addig pakol bele az ember, amíg fér.



Másnap izgatottan indultunk el… és fordultunk vissza pár utcával később a fürdőruhámért. Már csak este vettem észre hogy a fogkefémet is itthon hagytam, de sebaj, szerencsére Raus szereti a „felnőtt ízű” fogkrémet, így aztán fel se tűnt neki, hogy az övét használtam, amíg el nem jutottunk egy újért. Ennyi igazán belefér!

Ami az időjárást illeti, mázlisták voltunk. Ilyen igazi nyarat kívánok mindig magunknak a vakáció idejére, meg úgy istenigazából a nyári szünet mind a tíz hetére. Az élet sokkal boldogabb és praktikusabb, amikor meleg van: nem kell fél óráig öltözni és öltöztetni a gyereket, kevesebb a mosnivaló, és az is pikk-pakk megszárad, ráadásul ropogós lesz és napsugárillatú, nem kell amiatt aggódni, hogy megfázik a kicsi, lehet mezítláb élvezkedni a fűben, vagy a szociálisan is elfogadott keretek között megmaradva akár azon túl is: felszabadító érzés a talpunk idegvégződésein át érzékelni a természetes anyagok érintését. Nekem a nyár az, amikor az emberek papucsban, fürdőruhában, vizes hajjal állnak sorba dinnyéért, és remegve olvad az aszfalt a távolban. Eső eshet, de csak éjszaka, olyankor jólesik a félig leengedett spaletták mögül beáramló friss levegő. Persze valójában mindez csak akkor idilli, ha vízpart is társul mellé. Szóval, mialatt repkedtek a rádióból az olyan kifejezések, mint „harmadfokú hőségriadó”, „országos melegrekord” és „nagyon erős UV-B sugárzás”, mi a „fokozott óvatosság”-ra fittyet hányva órákon át növesztettük az úszóhártyáinkat Kelet-Magyarország szebbnél szebb folyóiban, tavaiban és strandjain.



Amikor terveztem a nyaralást, természetesen gyerekbarát helyeket kerestem, és az volt a fő szempont, hogy víz legyen a közelben. De volt egy titkos tervem is:  az óvodai kiscsoport küszöbén álló legkisebb fiamat imádott cumija nélkül szerettem volna hazahozni az útról. Ezen elvek mentén vágtunk neki a kalandnak.

Az első állomásunk Bodrogkisfalud volt, ahol az egyik legotthonosabb vendégházban szálltunk meg két éjszakára. Imádom Tokaj-Hegyalját, új keletű, bakancslistás boros szerelem az életemben – ha ott vagyok, mindig megnyugszik a lelkem. Ezt az érzést szerettem volna átadni a gyerekeimnek is, és azt hiszem, a küldetés sikerült. A Kisfalucska Vendégházban most fordultam meg először, de az egészen biztos, hogy nem utoljára. Ízléses, tiszta, jól felszerelt, van játszótér, csocsó- és pingpongasztal, sőt még egy fitness-szoba is szaunával és kardiogépekkel, ahol a nagyfiaim meglepően sok időt eltöltöttek. A kert végétől pár száz méternyire folyik a Bodrog. Szépen lesétáltunk, és órákon át dobáltuk a kavicsokat a vizébe. Nincs annál jobb, mint a gyerekeimet nézni, ahogy önfeledten játszanak a természetben: ha csak ezért jövünk el idáig, már megérte volna. De az országnak ez a békés kis szeglete még rengeteg élményt tartogat, amiből igyekeztünk kóstolót kapni.



Este, vacsora után átmentünk a szomszédos Bodrogkeresztúr kilátójába, ahonnan lenyűgöző a panoráma a környező szőlőültetvényekre és templomtornyokra. Van valami megnyugtató a hatalmas, egészséges zöld szőlőlevelek sokaságának látványában. A srácokra pedig a falu főutcáján megszámolt összesen 34 gólya volt nagyjából ugyanezzel a hatással. Békésen hajtottuk álomra a fejünket, kellett az energia másnapra. Rengeteg vár van a környéken, és úgy terveztük, hogy kettőt közülük mi is beveszünk.



Anyukáknak segítség nélkül nem javaslom, hogy Regécről autóval kapaszkodjanak fel az erdőn át egészen a vár kapujáig vezető murvás úton. Ha még egyszer arra vet minket a sors, inkább bevállalom, hogy gyalogosan tesszük meg ezt a két kilométert felfelé, még ha a nyakamban is kell cipelnem a három gyereket. Konkrétan halálfélelmem volt, ahogy a szűk csapáson csigalassúsággal próbált szegény kis kocsink felkapaszkodni. Remegett a kezem, recsegett az alváz, ahogyan a kisebb-nagyobb köveken lavíroztam. (Le is szakadt a kipufogódob, de szerencsére még éppen hazaértünk vele.)



A parkolóban még pár percig tanácstalanul ácsorogtam a túlpörgött motort hűteni próbáló ventilátor kétségbeejtő hangját hallgatva, de aztán megcsapott bennünket a történelem, na meg a 640 méteres tengerszint feletti magasság szele – ami igen jól esett a negyvenfokos hőségben –, és örültem, hogy vállaltuk a kalandot. Ide tényleg fel kell mászni, bejárni a vár minden zegét-zugát, hallgatni a csendet, a történelem hangját.  

A vár a 13. század végén épült, később itt töltötte gyermekkorának első éveit II. Rákóczi Ferenc. A helyreállítási munkálatok a mindössze 100-120 lelket számláló kis község lakóinak kezdeményezésére az 1990-es években kezdődtek meg, és a vár megnyílt a látogatók előtt. Régészeti feltárások a mai napig folynak a területén. A bejáratnál térkép jelzi, hogy hol vannak még várak a környéken. Nem csekély a számuk, és gyakorlatilag mindegyik a Rákócziak rezidenciájaként szolgált egykor. A mi délelőttünkbe még a Regéctől nagyjából 20 km-re levő Boldogkőváralja fért bele.



Varázslatosan szép látványt nyújt a hatalmas kőfallal körbeépített erőd, ami hál’ istennek könnyű célpont is, hiszen egészen a vár tövében kialakított parkolóig autózhatunk, onnan már csak egy rövid séta következik a bejáratig. Előző este elalvás előtt a hét tündérről szóló boldogkői legenda szólt a mese, így aztán a srácok már nagyon várták, hogy láthassák a várat, amit IV. Béla uralkodása idején az itt élő Bodó nevű aszalómester lányainak építettek a vőlegények.

A történet igazán kedves: ez az önzetlen aszalómester kétszer is megmentette a tatárok elől menekülő uralkodó életét, aki hálája jeléül két községet is ajándékozott Bodónak, de azzal a kikötéssel, hogy oda egy erős várat kell építenie, ahonnan az egész környéket beláthatja, és szükség esetén megvédheti az ellenségtől. Hanem a mester bajban volt, mert nem volt erre pénze. Szerencséjére azonban a hét leánya nemcsak szép volt, de okos is. Meghívót kaptak a királyi udvar báljába, immár mint tekintélyes földterülettel rendelkező nemes kisasszonyok, akik csak ahhoz voltak hajlandók feleségül menni, aki egy évig építi nekik a várat. Természetesen találtak vállalkozó szellemű ifjú kérőket, akik így hét esztendő alatt felépítették Bodó kővárát; ennek a falai közt tartották meg egyszerre a lakodalmat. Bodó kővárából pedig IV. Béla javaslatára lett Boldogkő vára.

At útibeszámoló második részéért katt ide!
 
Fotó:
Varga Anita