Vissza
Szavojai hegyek lankáin, Isten tenyerén…
2024.02.25. | Juga Péter
Hatalmas hegyormok ölelésében csúszni lefelé a napsütötte, végtelen fehérben, elveszni a sajt- és borválasztékban, gőzölgő kávét kavargatni és madeleine-t reggelizni a teraszon rövidujjúban, februárban. Ilyen volt a síelés a francia Alpokban…
Valloire
A település 1430 méter magasan fekszik, az Auvergne-Rhône-Alpes régióban, a Dauphiné-Alpok (Alpes du Dauphiné) egyik völgyében, Szavoja (Savoie) megyében, Valmeinier szomszédságában. A levegő telt frissességét már-már szeletelni lehetett volna, ahogy a még éppen meleg, ropogós baguette-tel tettük reggelente. A legközelebbi kisboltban olyan választék volt, mint egy átlagos hazai város összes üzletében együttvéve. Természetesen a „síturistákhoz” alakították a kínálatot és részben az árakat is, de még így is annyi különleges finomságot tudtunk megkóstolni, hogy minden étkezésre jutott valami új.
A település nevének eredete a Vallis Aurea (Arany Völgy) kifejezéshez vezethető vissza, amelyről már a 11. századból maradtak ránk feljegyzések. Az időben nagyot ugorva: az első turisták az 1850-es években jelentek meg a térségben. Akkoriban kezdett el hódítani a természetjárás, a hegyek felfedezésének vágya. A század végén pedig nagy léptékű útépítés kezdődött, amelynek eredményeképpen jött létre az 1910-es évekre a Route de Grand Alpes, amely az Alpok vonulatain, legnagyobb hágóin keresztül vezető turistaút. Jelentősége ma is változatlan.
A völgyhöz tartozó 2642 m magas Galibier-hágó (Col Du Galibier) a kezdetektől fogva nevezetes szakasza a Tour de France-nak. Különösen szép teljesítmény, ha valaki arra járva (kiváltképp amatőrként) biciklis felmenetellel tiszteli meg a hegyet. (Maga a Grand Galibier 3228 m magas.)
Az első sípálya 1934-ben nyílt meg, amelyet 1936-37-ben követett az első síiskola és egy felvonó is. 1989-ben kezdték el kiépíteni a hóágyúrendszert, a 90-es évek végére pedig elkészültek az első modern „francialiftek”, amelyek ma is működnek.
Jean-Baptiste Grange francia bajnok és többszörös világbajnok síelő a közeli Saint-Jean-de-Maurienne szülötte, amelyre a mai napig büszke. Ma már – a profi versenyzésből visszavonulva – a fiatalok oktatásával, felkészítésével foglalkozik a pályákon, és a síterep nagykövete is egyben.
.jpg)
A Le Télégraphe erőd a település fölött épült a II. világháború során, az olaszok (illetve egyúttal a németek) elleni hadviselés megsegítésére. Rádió- és radarközpontként működött. Az erőd megtekinthető – két, korhű francia katonai egyenruhába öltözött idegenvezető teszi egészen autentikussá az élményt.
A kisváros nemzetközi jég- és hószoborversenyeknek is helyszíne minden évben. Alapanyag vásárlására nem nagyon kell költeni…
Nem egy és nem két jó hely van a városkában, én részrehajlóan a Le Mast’Rockot emelném ki, ahol a kiváló italválaszték mellett a streetfood kedvelői ehetnek jókat, és ha szerencsénk van, egy-egy koncertbe is belefuthatunk. Nekünk egy reggae-dubstep este jutott két, már megjelenésében is szakértőnek látszó DJ-vel. Panaszra semmi okunk nem volt…
Konyha
A francia gasztronómia bemutatásával fölösleges volna próbálkoznom, így az emlékezetembe ivódott közvetlen élményekre támaszkodom. Először is érdemes néhány szót ejteni az élelmiszerüzletekről.
A sajtpultban elsőre elvesztem, végül raclette-et választottam füstölt formában, illetve egy hagyományos camembert-t. Kóstoltunk még Tome de Rhuys-t, Époisses-t és Reblochont is. Utóbbi kifejezetten Szavojára jellemző sajttípus. Készítése a XIV. századtól dokumentált, az egyik legkedvelteb és legelterjedtebb sajt az országban. Lágy krémesség, harmonikus ízvilág jellemzi, általában nyers tejből készítik. Neve a „reblocher” szóból származik, ami „második, másodszori fejést” jelent. Pár száz évvel ezelőtt a jobbágyság, a mezőgazdaságban tevékenykedők adóinak beszedése többek között a termelt tej mennyisége alapján történt. A kétszeri fejéssel kevesebb adót kellett fizetni, illetve a második kör jóval magasabb zsírtartalommal bírt, amely kiváltképp ideálissá tette sajtok készítéséhez. A Reblochon különleges állaga is ennek köszönhető. (Montbéliarde, Tarine és Abondance tehenek tejéből készítik. A csomagoláson található zöld jelzés azt jelenti, hogy egy csorda tejéből készült a sajt, a piros pedig az ellenkezőjét.)
Formáját, állagát tekintve camembert-nek tűnik (kelet-európai ember számára hirtelen minden annak látszik, ami hasonlít rá), ugyanakkor teljesen más élmény. Ezt a sajtot kóstoltuk pizzán, hamburgerszószban és salátában is: nem nagyon van olyan étel, amihez ne passzolna, de legalábbis a franciák ne tennék bele. A legkedveltebb mind közül a tartiflette, a szavojai rakott burgonya. Ez egy nehezebb, leginkább téli étel, amelynek a legfontosabb összetevője a Reblochon. Ugyanakkor, ha „csalni” szeretnénk, akkor raclette és brie segítségével is elkészíthető a fogás. Hasonló a hazai rakott krumplihoz, de vannak számottevő különbségek. Leginkább füstölt szalonnát használnak hozzá (a kolozsvárihoz hasonlót), amit vajon megpirítanak egy kis vöröshagymával. A karikákra vagy csíkokra felszeletelt és enyhén megfőzött krumpli egy részét belehelyezik egy kivajazott tepsibe, edénybe, majd egy réteg ragu, és rá a sajt. Ezt még egyszer vagy kétszer megismétlik, és már megy is a sütőbe.
Ugyanakkor való igaz, hogy ezek a sajtok egy helyre összegyűjtve bizony erőteljesen éreztetik a jelenlétüket, különösen ha nincsenek is jól becsomagolva. Tehát ami számunkra egy kellemes sajtkavalkád, ugyanaz a sajtot nem kedvelők olvasatában igencsak másként fogalmazódik meg (tapasztalatból hallottuk), úgyhogy jobb, ha csomagolunk…
A nemespenészes szalámik és kolbászok külön polcot kaptak az üzletekben. Ettünk vaddisznót, szamarat, áfonyás, fokhagymás és mogyorós verziót is.
A különböző sonkákból sem volt hiány, a svájcisapkás mester egy pillanat alatt szeletelt belőlük bárkinek. A hentespultban friss marhaszegy, bárányborda, malacbélszín és steaknek való húsok széles kínálata zavarta össze teljesen a gyakorlatlan vásárlókat.
A tejtermékek (joghurtok, tejek, vajak) ugyancsak a magas minőség képviselői voltak.
A borokhoz és sörökhöz egy külön fejezet illene, de most csak az előbbiek közül említek néhányat: ha vörös, akkor gamay és mondeuse, ha fehér, akkor chardonnay és gringet. (Mi ezen szőlőfajták szavojai borait kóstoltuk, és kifejezetten tudjuk ajánlani.)
A tea és a kávé mellé való kekszek és sütemények választéka sem hagyott kívánnivalót maga után, habár nem az egészséges életmód kulcsa az állandó sütizés, de egy madeleine-t muszáj elfogyasztani, már csak Marcel Proust kedvéért is.
A pálya
Először is, vegyen az ember egy 80-as évek mintájú anorákot, és mindjárt sztárstátuszban találja magát a hegyen. Az én lila-sárga-kék-ezüst felszerelésem Anjou-liliomokkal tarkítva olyan sikert aratott, hogy ketten még ajánlatot is tettek rá, habár az egyik hölgy lehet, hogy másra célzott, nem értettem tisztán…
Itt minden szállás pályaszállás, azaz ha kilépünk az ajtón, akár sílécre is állhatunk. Nekünk 50 métert kellett sétálnunk, ami nem tragédia, hacsak nem esünk akkorát az eljegesedett úton, mint a francia szomszédunk. Egy rajzfilmfigura sem tudna olyan mutatványt, ennek megfelelően nem is Molière-t idézett a földön ülő korcsolyabajnok.
A pályarendszer három egységből áll, tulajdonképpen az egymáshoz közel eső két település (Valloire és Valmeinier) között fekvő 3 hegycsúcsból indulnak ki a pályák. A hozzánk tartozó hegyszakasz legmagasabb pontja a Le Crey du Quart (2534 m) volt. Leírhatatlan és elmesélhetetlen az a látkép, ehhez ott kell lenni. Mások a méretek, a távolságok, mint a Tátra vagy a Júliai-Alpok vonulatai között.
A felvonók tetejénél sok helyen fából faragott szobrok (faszobrok) álltak. Legtöbbször állatokat (kutya, medve, sas) jelenítettek meg, de előfordult egy-egy absztrakt változat is. A fa talapzatokon QR-kódok voltak elhelyezve, minden alkotáshoz egy-egy zene tartozott.
.jpg)
A másik hozzánk közel eső csúcs a Le Grand Plateau volt, amelyhez érdekes módon egy igen hosszú tárcsás felvonóval lehette feljutni. Mivel ebben a magasságban nincs erdő, növényzet is csak alig, a sípályák végtelenek. A kijelölt pályánkon túl négyzetkilométernyi területeket lehet besíelni. A vastag hótakaró szőnyegként terül el a lankákon, hihetetlenül felszabadító érzés keresztül-kasul csúszni a tekintélyes ormok övezte völgyekben. A 190 km-es pályarendszerben nem igazán kellett sorakozni a felvonóknál, az ember lesíelhette a lábát, ha akarta. (Habár ez nem számít nagy rendszernek arrafelé, vannak 400 km-esek is.)
A hegyormok királya a Pointe de la Sandonière volt 2925 méteres magasságával. A különös figyelemmel kialakított pihenőpontok és napozóteraszok órákra is ott marasztalják az embert. Persze ehhez nem árt az a plusz 6-8 fokos hőmérséklet, ami akkor volt. A nap teljességében világlott, a teánk gőzölgött, a panoráma lenyűgöző volt, a rum pedig lassan előkerült a táskából. A hütte teraszán később elfogyasztott az ember egy Reblochon-szósszal nyakon öntött burgert vagy házi sült krumplival kínált fish and chipset friss tőkehalból, kellemesen hideg búzasörrel, végül pedig elkávézgatott a kihelyezett napozóágyakban.
Ami a sült krumplit illeti – bár a franciák (és persze a belgák) mesterei a műfajnak –, az én véleményem megegyezik a Ponyvaregény Jules Winnfieldjének megszólalásával, miszerint majonézzel enni ezt az ételt kiváltképp furcsa szokás.
Az angol nyelvtudással nem sokra megy az ember, mivel szinte csak francia feliratokkal, kiírásokkal lehet találkozni. Készségesek és kedvesek a helyiek, de ha az ember nincs otthon a franciában, akkor barkochbázhat egy darabig, mire egy komolyabb kérdés tisztázása sikerül.
A felvonók nagy része francialift, azaz 4-6-8 személyes „beülős” alkalmatosság. „Buborékot” viszont ne keressen rajtuk az ember, hűvösebb, szeles időben tehát nem a legkellemesebb a fölfelé út.
A pályák a legegyszerűbbtől (zöld) a legextrémebbig (fekete) megtalálhatóak. Térképet persze érdemes beszerezni a pályák aljában, mert ugyan kiírták az elágazásoknál, hogy melyik felvonó merre van, de könnyen melléfoghat az ember, és kellemetlen tud lenni, ha légvonalban 10 km-t tévedünk…
A pályák nincsenek számozva, egytől egyik saját nevük van: crocus, dahu, cascade, rose, escargot és további hasonló elnevezések.
Utazás
1600 km, 16 óra autóval, 20 óra busszal (mármint Miskolcról). Az ember választhat. Kényelem és alkalmazkodás vagy vezetés és kávé. Mi végül is úgy döntöttünk, hogy egyik sem. Félúton megaludtunk odafelé és visszafelé is. Lehet, hogy „csalás”, ugyanakkor hasznos.
Az olasz autópálya-kapukkal néhányszor meggyűlt a bajunk, mivel a készpénz, kártya és egyéb feliratok nem mindig takarták a valóságot, de négyféle kártyával és készpénzzel megoldottuk.
Az Alpok alagútjainak díjszabását és nyitvatartását, illetve az esetleges torlódásokat érdemes előre megnézni. Odafelé a Fréjus-alagúton haladtunk át, gond nélkül, hazafelé viszont Európa tekintélyes óriása, a Mont Blanc alagútján mentünk keresztül, ahol már egy-két órát sorakoznunk kellett (mivel a Fréjus-alagutat lezárták.)
Hólánc nélkül ne próbálkozzon senki (bár ez evidens), illetve a hegyi szakaszokon jobb a tapasztalt sofőr, mert a szűkös úttest, a méretes járművek (turistabusz, kamion) és az esetlegesen kedvezőtlen út- és látási viszonyok próbára tehetik az embert. Viszont mindenképpen érdemes nekivágni az útnak, legalább egyszer látni kell ezt a tájat!
Kifogyhatatlan gasztrorepertoár, hatalmas síterepek és utolérhetetlen természeti környezet… Már csak jó idő kell, és persze szándék az utazásra!
Fotó:
Juga Péter
