Vissza
A szőlőnek küzdenie kell
2018.11.30. | Németh-Hehl Szilvia
Egy 2014-es pezsgővel kezdtük az élményt, majd egy 1867-es portóival zártuk. A kettő között bejártuk Portugália völgyeit, megismertük a portói bor történelmét, és csodálva hallgattuk előadónk, Pedro fantasztikus hasonlatait. Ez történt a Real Companhia Velha kóstolóján…
A portói bor és a család története a küzdés története – kezdte el a kóstolót Pedro. Talán meglepő felütése egy borbemutatónak, de Pedro tudja, miről beszél. Portugália legidősebb borászatának örököseként ereiben folyik minden dűlő története és minden évjárat tanulsága. Ahhoz, hogy másfél óra múlva majd igazán érezzük utolsó tételünk jelentőségét, elengedhetetlen egy kis történelem. A 16. században az angolok a franciáktól elfordulva a portugáloknál keresték borellátásuk forrását. Az északibb Vinho Verde földjén próbálkoztak először, ám a friss és könnyed bor igencsak ihatatlanná vált, mire a hajón Angliába ért. Szegény britek kénytelenek voltak tovább kutatni vágyott itókájuk forrása után, így jutottak el egészen a Douro völgyéig, ahol a meredek folyóvölgyekben egészen más ízvilágú, sokkal komplexebb nedűt készítettek. Azonban ekkor már nem bízták a véletlenre, és brandyvel tartósították a bort a hajóútra. Az alkohol, a bor és a hordó hármasa – és talán a hullámzó óceán? – olyan különleges italt szült, amibe a sápadt angolok azonnal beleszerettek. Azt gondolták, hogy a recept nem bonyolult, így a világ több táján is elkezdtek ehhez hasonló italokat készíteni, de akkor még nem tudta a világ, amit ma már igen: a Douro völgyének terroirja nem reprodukálható. Büszke portugáljaink, különleges italukat védve, 1756-ban létrehoztak egy céget, és törvénybe vésték a portói kvintesszenciáját, hogy sehol és senki más ne ronthassa hírnevüket. Így született meg a portói és a Real Companhia Velha. No, de térjünk vissza Pedróhoz és a küzdéshez.
![]()
A Douro völgye az extremitások földje. Isten a 9. napon teremtette meg a borvidékeket (Pedro szerint), és miközben a völgy meredek lejtőit rajzolta, így szólt: küzdjetek, emberek. A szőlőnek sincs könnyű dolga, a talaj 99%-ban pala, a telepítések meredekek, 9 hónapig hidegben vacognak, majd 3 hónapig izzadva szomjaznak. De most már mi is tudjuk: így, küzdve ad igazán gyönyörű termést a szőlő, így lehet egészen sajátos karaktere minden, e völgyből származó bornak. Ahogy a szőlőnek alkalmazkodnia kell a körülményekhez, úgy a borászatnak is a piachoz. Ma már nem elég a komoly piaci jelenléthez a portói borok készítése, így a Real Companhia Velha is hallgat az új generációk szavára, és színesíti a kínálatát. Ebből kaptunk egy kis ízelítőt az első pár tételen keresztül.
Megkóstoltuk a cég pezsgőjét 2014-ből, amit ajánlunk bármelyik este elkezdéséhez. A pinot noirból és chardonnay-ból erjesztett pezsgő négy évet töltött seprőn, igazi aperitifnek készült: elegáns, gyönyörű savszerkezet, friss, de telt korty, az a fajta, amiből nem elég egy pohár… A mi szánkat is felébresztette ezen a hétköznap délelőttön, már mindenki bánhatta, aki autóval jött.
.jpg)
Ahogy a pezsgő, úgy a következő két tétel is hűvösebb, magasabban fekvő területekről érkezett. Pedro nagyapja volt elsőként olyan bátor, hogy szakítson a hagyományos fajtákkal, és ezekre a hűvösebb területekre ültessen olyan szőlőket, mint például az albarinho vagy a chardonnay. Mindkét tétel szépen elkészített bor: az albarinhónál a szőlőfajta érvényesül, azaz illatos, friss, pezsdítő és szájat betöltően érett, ezzel ellentétben a chardonnay a borász játéktere. 1996-ban, amikor először készítettek bort erről az ültetvényről, Amerikából hívtak borászt, hogy segítsen elsajátítani a szőlőfajtához szükséges technológiát. Elegáns a hordóhasználata (6 hónap, 30% új, 70% 1 éves), feszes, még kissé rakoncátlan a korty, hatalmas ereje türelemre int mindenkit, jobb lesz pár év múlva felbontani a vacsora mellé.
Mielőtt rátértünk volna a nagyágyúkra, Pedro – apjával ellenkezve – hozott nekünk egy meglepetés tételt. Közel 35-féle őshonos szőlőfajtával kísérleteznek, próbálgatják őket. Az egyik ilyen a rufete, ami meglepően a kadarkára emlékeztető jegyeket hordoz. Mint mondtam, apja tiltása ellenére, szerinte ez nem portugál bor, stílusidegen, de Pedro szerint teljes mértékben helye van a termékpalettájukon. Majd az idő eldönti, kinek van igaza…
A portóik előtt még egy száraz bor következik, nincs is kérdés, miért: Carvalhas Vinhas Velhas névre hallgató vörösboruk a borvidék megtestesülése. Vegyes ültetvényről származik (akár 15-30 fajta is lehet rajta), amit 2 ütemben szüretelnek, lábbal tapossák a szőlőt, majd csömöszölik, pont ugyanúgy, ahogyan az őseik csinálták. Egy palack borban benne van minden tudás és tisztelet, így 2010 óta mindig a legnagyobb gonddal készítik ezt a tételt.
Elérkeztünk a portóikhoz. Mi az a két fogalom, ami elsőként eszünkbe jut a portóik kapcsán? Ruby és tawny, két szín, két stílus. Szintén az angol fogyasztók segítésére jött létre ez a két kategória, ezzel tudták legjobban leírni a stílust, amit kerestek. Ruby: fiatal, élénk rubinszínű; tawny: idősebb, fűszeresebb, gránátos színű. Meg kell mondanunk, ennél jobban nem merültünk bele a portóik kategóriáinak pontos ismertetésébe, nem lett volna méltó ilyen száraz dolgokról beszélni ezeket a különleges italokat kortyolgatva. De kóstoltunk 2016-os évjáratos portot, ami most még csak ígéret, potenciál, de annak egészen kiváló. Vele ellentétben az 1997-es évjárat már tökéletesen kifejlett, érett, maszkulin, fűszeres, de feszes és letisztult ízvilágot hozott.
Összekóstoltunk 10-20-40 éves tawnykat, nem tudtunk betelni a hasonlítgatással. A 10 éves egészen lágy és behízelgő módon vezette be a stílust, a 20 éves már érett eleganciát mutatott, a 40 éves pedig ledózerolt mindent, ami előtte volt, és azt éreztük, megérkeztünk. Már-már citrusos, pezsdítően fűszeres, és minden ízjegy kiegészítője egy kis füstös fa. Az Intercontinental jóvoltából kóstolgathattunk melléjük különböző szalámikat, sonkákat és sajtokat. Egy magyaros fűszerezésű szalámi meglepően tökéletesen tartotta a bor szintjét, de abban mindannyian megegyeztünk: ezek hús-borok.
Mint mindig, most is a legjobb maradt a végére: ismét három tétel érkezett egymás mellé: 1977, 1927 és 1867. Pedro számára ez a három a legjobb hordó a pincében. Az 1977-es tételben egészen sok a fehér szőlő, így íze is kicsit kifinomultabb, míg az 1927-eset egyértelműen az édes ízérzetek vezetik. De a legjobb maradt a legvégére: egészen feledhetetlen egy 1867-ben készült portóit kóstolni. 260 éves hordóban pihen a bor a pincében, ilyen idős Kanada. Ez sokat elmond, a történelem egy mementója. Nem kell hozzá ételt párosítani vagy alkalmat keresni, mert ő maga az esemény.
Sajnos nem része eléggé nemhogy az otthoni gasztronómiának, de még éttermi élményeinknek sem a portói, ezen dolgozni kell. Köszönjük a Heinemannak, hogy újra és újra emlékeztet minket erre, és köszönjük Pedrónak, hogy magával hozott egy kis szelet Portugáliát.
Fotó:
Németh-Hehl Szilvia