Vissza
Konyhaterápia
2018.09.16. | Szabó Ágnes
Ajkán, a Móra Ferenc utca sarkán áll egy látszólag szendergő zöld ház. Platánlombok alatt, zöld falak között működik a Molnár Gábor Műhely Alapítvány, ahol sérült felnőttek nappali foglalkoztatását vállalják. A konyhában is lázas tevékenység zajlik.
A kis épület belső részét kövér lombok ölelik át. Az ágak alatt halkan billen a hinta. Soha nem egyedül, a hintán mindig ül valaki. Az udvari ajtó a folyosóra nyílik, itt tárul ki a sokféleség csöndes-zajos szeglete, ahol a fiatalok reggeltől délutánig közösségben működhetnek. Mindenkinek mást pakol a sors a hátizsákjába a világrajövetelkor. A hatvan ellátott között akad autista és Down-szindrómával élő is.
A különféle időtöltéseket az alapítvány tizenhárom segítő munkatársa és a sok-sok önkéntes szervezi. Van például táncóra, és összeállt egy fantasztikus együttes, a Hangadók.
Az egyik foglalkozás terepe nem más, mint a konyha. Sütit szoktunk készíteni. Ezeket a fél délelőttöket – amik sokszor átnyúlnak a kora délutánba – mindig színessel írom be a naptáramba. Farsang óta, pár hetente járok a fiatalokhoz, hogy kis csoportban, együtt készítsünk finomságokat. Már az ajtón belépve, sokszor köszönés helyett ér a kérdés: „Ma mit fogunk készíteni?” Alig hangzik el a válasz, már harsan is az örömkiáltás, csapódnak a tenyerek, dobognak a lábak, és akkora mosolyok kerekednek az arcokon, hogy pont az összes bosszúságot kitakarják vele, amit az utcáról hoztam magammal.
Itt elfelejtek lány lenni vagy fiú, megszűnik az egzisztenciám, minden hiúságom és válságom. Itt csak egyben tudunk lenni, és magunkhoz nem adhatom hozzá a rossz részemet, hisz ők sem teszik.
A tágas konyhából a kertre pillantanak az ablakok. A világos helyiség minden zuga arról árulkodik, hogy itt valaki nagyon figyel a rendre és a tisztaságra. Van, aki otthon is gyakran megfordul a konyhában. A csempéről a fazékba pattanva visszhangzik a „Mit segítsek??”, már-már rojtosra kérdezve. Akad olyan is, aki inkább lelkesen figyel. A jó az, ha sokat kell porciózni, olyankor mindenki talál egy időben feladatot. Ezért praktikus a kókuszgolyó, a lángos meg a túrógombóc is.
Gyúrni, vágni, szeletelni, szitálni, kést használni. Ami nekünk teljesen mindennapos és természetes, az itt jóval lassabban történik. Persze ez nem nagyüzemi konyha, senki sem rohan sehová.
Amikor az alapítványnál vagyok, nem az időt nézem, hanem a kezeket. Hogy ahányan vagyunk, mindenki fontosnak érezhesse magát. Azt hiszem, sikerül is. A lelkesedés trópusira sűríti a levegőt. A várakozás a készre, az ehetőre csillagokat lop a fiatalok szemébe.
Enni mindig jó, együtt enni a legjobb. Sütit enni ünnep. Sütit készíteni, az asztalra tenni, meghívni másokat, vagy csak ketten enni egy sütit, és közben hagyni, hogy ne történjen semmi. Ebbe a kis univerzumba a legjobb elszökni a futószalagról.
Amikor az ember közösséget vállal másokkal, akár egészséges, akár sérült emberekkel, akkor mindig magából ad egy szeletet egy nálánál jóval nagyobb tortához. A legtöbb, amit egy másik embernek adhatsz, az időd. És aki nem spórol magán, az belülről gyarapszik.
Fotó:
Angermayerné Ildikó
.jpg)