Vissza
Beszélgetünk

Rám angyalok vigyáznak

2017.11.04. | Szabó Edit
Óriási felfedező, rajong az ízekért, de irtózik a sémáktól. Ruprecht László szerint a gasztronómia olyan, mint a zene: már nagyon nehéz újat mutatni, de próbálkozni mindig érdemes…


Te hogyan kaptál kedvet ehhez a szakmához? Mint oly sokaknál, nálad is a nagymama főztje volt a meghatározó?

Mondhatjuk úgy is. Nagyon vidám gyerekkorom volt. Székesfehérváron laktunk, de szinte minden hétvégémet az alcsútdobozi nagyszüleimnél töltöttem. Kóboroltam az erdőben, a szőlőhegyen, vagy a szántó-vető gazdák mellett sétálgattam, és szórakoztattam őket a történeteimmel. Imádtam a nagymama főztjét. Nála reggelire lángos volt, meg hagymás sült vér, házi tojás, sonka, kolbász, délben pedig meleg étel még akkor is, ha az egész napot a szőlőben töltöttük. Nem voltam rossz gyerek, csak nem voltam képes egyhelyben megülni. Egy viharos nyári estén átsétáltam a szomszédos pusztára. Senki nem tudta, hol vagyok. Nagymama annyira aggódott miattam, hogy már injekciózták, mire előkerültem.



Jó történet, de ettől még nem lettél volna szakács…

Nem is annak készültem. A nővérem és az ikerhúgom mellett én voltam az egyetlen fiúgyerek a családban. Ők jól tanultak, én viszont inkább fociztam. Volt is hozzá tehetségem. Arról álmodoztam, hogy profi futballista leszek. Sajnos későn ébredtem fel, és az elfocizott évek nyomot hagytak a bizonyítványomon. Az erdészet vonzott, de ahhoz jobb jegyek kellettek volna. Nyolcadikos koromban egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem a szakács szakkörbe. Jó buli volt, jókat ettünk, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz az életem A jelentkezési lapomat végül a szakácsiskolába adtam be, és oda szerencsére fel is vettek.

Meg is maradtál a pályán, ezek szerint a tanulmányi időd alatt megvolt a szükséges motiváció…

Akkoriban a Hotel Alba Regia volt Székesfehérvár egyik legelőkelőbb helye, ide kerültem tanulónak. Jöttek a nagy séfek vacsoraesteket tartani, és rájöttem, hogy nem a milánói makaróni a szakma csúcsa. Volt bennem küzdőszellem, győzni akarás, és mindig a tökéletességre törekedtem – hát úgy gondoltam, ha már ezt a szakmát választottam, megpróbálom jól csinálni.



Milyen állomásai voltak a pályádnak?

Abban az időben nehéz volt bekerülni a nagyobb szállodákba, de én húszévesen már a Hyattben dolgoztam. A kedvesem Budapesten tanult, és úgy döntöttem, jövök én is. Nem tehettem mást. Másodikos voltam az általános iskolában, amikor megláttam őt. A párhuzamos osztályba járt. Már akkor tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Így is lett. Azóta is együtt élünk, és van három gyönyörű gyerekünk. A Hyattben Lukács István séf úr szárnyai alá kerültem, akinek nagyon sokat köszönhetek. Utána a Hotel Kempinski következett, rengeteget tanultam ott is. Remek csapat állt össze, közülük sokan most is a legjobb magyar éttermekben dolgoznak. Csak azért léptem tovább, mert kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Az akkor induló, ötcsillagos parádsasvári kastélyszálló igazgatója arra kért, vezessem a hotel konyháját. Huszonöt éves voltam. A hotel tagja volt az európai kastélyszállók szövetségének, így lehetőségem nyílt külföldi tapasztalatszerzésre. Voltam Olaszországban, Németországban, és korábban eljutottam egy rövid tanulmányútra Franciaországba is. Ezek az utak arról győztek meg, hogy nem véletlenül beszélünk szakácsművészetről. Aki ezt a szakmát tényleg komolyan veszi, művészkedhet kedvére.



Aztán mégis eljöttél az öt csillagból. Miért?

Sorra születtek a gyerekeim, és úgy éreztem, sok mindenről lemaradok, ha nem vagyok a családom közelében. A következő éveket budapesti, balatoni és székesfehérvári éttermek séfjeként töltöttem. Több szakmai elismerést kaptam, de mind közül az volt a legkomolyabb, hogy a magyar szakácsválogatott csapatkapitányaként vehettem részt a szakácsolimpián. Egyre ismertebb lettem a szakmában, és egyre gyakrabban kértek tőlem szakmai tanácsot éppen beinduló vagy már működő éttermek tulajdonosai. Észre se vettem, és már én voltam az ország egyik „repülő séfje”. Nagy kihívás, és folyamatosan mozgásban tart a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt.



Most hány helyen dolgozol?

Én viszem Budapesten a Pannónia Gasztrohajót, kreatív séfje vagyok rácalmási Jankovich Kúriának és a perbáli Walter vendéglőnek, és időnként rendezvényeket szervezek a Külügyminisztérium és a Sándor-palota felkérésére is. A Stílusos Vidéki Éttermiség pedig a szívügyem, a SVÉT-nek megalakulása óta én vagyok az elnöke, és örülök, hogy ilyen határozott lépésekkel haladunk előre.



Szakácsiskolás korodban ilyennek képzelted?

Egyáltalán nem, viszont volt egy fogadalmam. Azt mondtam, hogy harmincéves korom előtt egy ötcsillagos szálloda konyhafőnöke, és egyszer az életben a magyar szakácsválogatott csapatkapitánya leszek. Igaz, megdolgoztam érte, de mindkettő teljesült. Rám biztosan angyalok vigyáznak.

Az interjú első része itt olvasható.
 
Fotó:
Szindbád az Utazó - Facebook
ClicksForPix/Szúdy Péter