Frittmannék régi-új világa
Brit tudósok ugyan egyelőre még nem bizonyították, de kétség sem férhet hozzá, hogy a Frittmann-borok megjelenésével egykor új időszámítás kezdődött. Az én életemben mindenképp. És vagyok bátor azt gondolni, hogy az én élményeim többé-kevésbé megegyeznek (legalább) egy generáció élményeivel.
A Fr. e. időkről
Elég régen születtem ahhoz, hogy jól emlékezzem a ma már sokak számára elképzelhetetlen Frittmann előtti időkre (a továbbiakban: Fr. e.), amikor a soltvadkerti pincészet borai még nem voltak ismertek a fővárosi fiatalság széles körében. A 2000-es (nullás) években voltam egyetemista. Nem volt az akkor könnyű. Mert mit csinál egy rendes – vagy mondjuk úgy: átlagos – egyetemista? Alkoholt fogyaszt, ami gyakran bor – az én esetemben legalábbis többnyire az volt. Na de milyen borok voltak elérhetőek és megfizethetőek a fiataloknak a Fr. e. időkben a népszerű vendéglátóipari egységekben és fesztiválokon? Arra is emlékszem sajnos. Bár ne emlékeznék arra a rengeteg pokoli másnapra! De aztán szerencsére jött a megváltás Frittmannék borainak képében. Micsoda öröm és megnyugvás volt látni azt, hogy a „folyóbor/ház bora”: Frittmann. Rögtön tudtam: jó helyen, biztonságban vagyok. Legalábbis ami a (természetesen mértékletes...) borfogyasztást és annak következményeit illeti.
Hálatelt szívvel gondolok azóta is a Frittmann-borokra, és ezúton szeretném megköszönni nekik a sok kellemes nyári fröccsözést, fesztiválélmény-fokozást... Na meg hogy nem volt több olyan pokoli másnap a Fr. u. időkben! Nem hiába foglalta őket a nullás évek derekán ha nem is aranyba, de a borfogyasztási-népnevelési célú Boros című számukban dalba a Bëlga: „Ha te azt mondod, az Alföldön csak pancsolt bor van, / Mondok valamit, hülyegyerek, ott van a Frittmann.” És a Frittmann azóta is ott van – nemcsak az Alföldön, hanem a népszerű szórakozóhelyeken és fesztiválokon is. Meg hát amúgy is „eléggé ott van”. Hogy igazából mennyire, arról június elején volt szerencsém meggyőződni egy Frittmann kóstoló-bemutatón.
Belépő: ezerjó pezsgő
A helyszín elsőre nekem nem annyira stimmelt. Egy pesti belvárosi, első osztályú hotel, ráadásul annak a sky barja? Számomra, ugye, nem egészen ezt a világot jelentette a Frittmann. Sőt, a fent vázolt élményeim alapján azt gondoltam, hogy jó a Frittmann, persze, de hát abban a kevéssé elegáns-grandiőz szegmensben jó, ahogy én a – nekik is köszönhetően – szerencsésre fordult késői egyetemista éveimben megismertem. A széles, nem túl pénzes rétegek számára elérhető, könnyű, minőségi fröccsbor szegmensében (ami többszörösen nagy dolog, azt hiszem, nem is tudjuk talán eléggé értékelni, hogy mennyire). Szóval ez egy túl fényes hely az ő boraiknak, nagy lesz a kabát, urizálunk, többnek mutatjuk magunk... Ami persze nekem is jólesett, de én ugye ott kívül álltam. Magamon is.
Aztán – miután kigyönyörködtem magam a soha úgy még nem látott Szent István-bazilikában és a panoráma távolabbi pontjaiban, valamint a lenyűgöző látvány előtt csináltam jó pár, közepesen rosszul sikerült szelfit – céltudatosan a számomra ismeretlen Frittmannok, a selection utónevűek felé vettem az irányt. Ja nem, nem így volt, bocs, azok csak később jöttek! Ahogy az a helyhez dukált, természetesen volt egy welcome drink, ami természetesen pezsgő volt, és természetesen Frittmann. És természetesen én már akkor meglepődtem, eleve azon, hogy pezsgőjük van. Hát még azon, hogy milyen... A Frittmann Gold ezerjóból készült pezsgő tökéletesen illett a helyhez. Fényesen, már-már fényűzően jó ital. Igazán stílusos, de nem nagyzoló. És ahogy a bazilikának egészen új arcát ismertem meg ott, úgy az addig ismertnek hitt borászatnak is.
A selectionök
Utána jöttek a selectionök. Az Irsainak, a generosának és a néró rozénak erre a kiadására azt mondtam: jó, jó, de hát jóra is számítottam – ezek az általam meglehetősen ismert „alapkiadásban” is jók. Persze így kicsit még jobbak, de miattuk nem kellett megint átértékelnem azt, amit korábban a Frittmann-borokról gondoltam, új perspektívát nem nyitottak. Aztán viszont egy ezerjó selection került a poharamba. Az már újra egy kisebb wow-élmény volt... Messzire röpített a minőségi könnyed borok világától. Mint amikor a jóleső asztali zene után megszólal egy olyan muzsika, amelyikre oda kell figyelni, és hirtelen, mintha megbeszélnék, egyszerre elhallgatnak az asztal körül addig jókedvűen trécselők néhány pillanatra. Szóval igazából nem is olyan kicsi volt az élmény, csak ahhoz képest lett az, ami utána jött. A Tiara fantázianevű bor ugyanis egy nagyvad. Már az magában meglepő volt nekem, a régi és megrögzött, de az átlagosnál nem fényévekkel tájékozottabb borfogyasztónak, hogy vörösbor. Azt hiszem, ha az Alföldre, jelen esetben közelebbről a Kunsági borvidékre gondolunk, először nem a vörös színt látjuk a poharunkban. Ez a bordeaux-i házasítás viszont felveszi a versenyt a vörösökről híres történelmi borvidékeink kínálatával. Ahogy a neve is mondja: valóban ékszer. Teljesen indokolt volt egy ilyen helyszínen megismerkedni vele. Na de ezek után mi jöhet még? 
Mi a szösz az a NextGen?
A pezsgő és a borok a szálloda felső emeletének már szinte csupa üveg, de belső terében kerültek a poharainkba. A terasz azonban tartogatott még olyan meglepetést, amelyet nem a panoráma nyújtott. Ott lehetett ugyanis megkóstolni a borászat (több értelemben is) új generációs termékeit, a talán nem túl sok gondolkodás után NextGen névre keresztelt „boralapú italokat”. Az elnevezésből (is) ítélve nem én vagyok a fogyasztói célcsoport, de egyáltalán nem éreztem boomernek magam az eper-licsi, illetve a mangó-passionfruit ízű, szó szerint finom díszítéssel – mangócsipszen mangókaviárral, illetve licsivel –, koktélként átnyújtott italokat szürcsölve. Sőt, arra gondoltam, hogy hol tudom majd megvenni, mert milyen jók lesznek ezek most nyáron, főleg ha már behűtve találom meg őket esetleg a boltban... Lehet majd vinni piknikezéshez, esti Tabánban kiüléshez, igazán üdítő-frissítő lesz. Ráadásul az a hétszázaléknyi alkoholtartalom sem fog megártani a legnagyobb kánikulában sem. Mértékkel fogyasztva, persze, kedves fiatalok és újra fiatalok...
Este 6-kor kezdődött az esemény, és az onnan nézve szintén nem mindennapi naplemente után, négy órával később – igen, akkor hagyta abba a dj, és kezdtek finoman, de jól érthetően pakolásba a „háziak” – úgy távoztam a sky barból és búcsúztam a frissen megismert Frittmannoktól, hogy igazi élményt kaptam. Többet is. Bármelyik generációba és borszerető csoportba tartozónak tudnék mit ajánlani. Ráadásul picit újra egyetemista is lehettem. Kicsivel több tudással. Vagy sokkal. Legalábbis ami a Frittmannt illeti.
