Vissza
Egy blogger élete - Ripka Gergely
2016.03.26. | Szabó Edit
„A Táncoló Medve indulása óta eltelt majdnem tíz év, és ma már egyre jobban kerülöm a borkritikusi szerepkört. Sokkal fontosabb, hogy a bor környezetéről, a vele foglalkozó emberekről meséljek..."
Tíz éve, a Corvinus Egyetem kertészmérnöki karának borklubjával indult minden. Az akkor húszéves Ripka Gergely azért csatlakozott a csapathoz, mert jópofa kalandnak tűnt a kóstolgatás. Sörissza lévén meg sem fordult a fejében, hogy később majd a bor határozza meg az életét. Aztán jöttek az első nagy felfedezések, az első maradandó élmények, és 2009-ben elindult a Táncoló Medve blog, amelyben egy akkor 23 éves fiatalember osztotta meg borral kapcsolatos tapasztalatait az olvasókkal.
Azóta Ripka Gergely nagy utat járt be. Rengeteget tanult, fejlődött, egyre több kérdésre találta meg a választ. Ma már nem csupán bloggerként, hanem a Tokaj Kalauz írójaként is ismerjük…
Sörivóként hogy kerültél abba a bizonyos egyetemi borklubba?
Egyik évfolyamtársam, Balla Márton már gimnazista korában is komolyan foglalkozott a borral. Kíváncsi voltam, miért lelkesedik ennyire, és elmentem vele. Tematikus kóstolóink voltak, egyszer olaszrizlingeket, máskor chardonnay-kat kóstoltunk, és tisztán emlékszem a pillanatra, amikor először jött a felismerés: úristen, egy bor ilyen is tud lenni?! Aztán a Bortársaságnál diákmunkásokat kerestek, és mondtam Marcinak, hogy próbáljuk meg. Ott egy minden szempontból profi gépezet tagja lehettem: rengeteget tanultam a borokról, a kereskedelemről, a marketingről és a kommunikációról. Későbbi munkáim során a borászokhoz is közelebb kerültem, és valahogy jött magától, hogy ha már ennyire sok jóféle bort meg tudunk kóstolni, akkor itt lenne az ideje, hogy írjunk is róluk. Így indult a Táncoló Medve bornapló, amit eleinte még Marcival írtunk közösen.
Ha kóstolás közben érzel valamit, az a tiéd, azt nagyon nehéz átadni. Hogyan tanultad meg megfogalmazni, megosztani a borral kapcsolatos élményeidet?
Egy blogger mindig a szubjektív véleményét veti papírra, de én hiszek abban, hogy létezik objektív mérce, és egy bor nemcsak az érzelmeinkkel, hanem szavakkal, sőt számokkal is leírható. Az indulás óta eltelt majdnem tíz év, és ma már egyre jobban kerülöm a borkritikusi, szőrözős, pontozós szerepkört. Úgy érzem, sokkal fontosabb, hogy a bor környezetéről, a vele foglalkozó emberekről meséljek.
Közvetlen stílusban írsz, de nagyon pontosan fogalmazol. Értik ezt a nyelvet az emberek? Értették az elejétől?
Nem vagyok profi újságíró, soha nem is kívántam azzá válni. Olyan hihetetlen nyelvi eszköztárral, mint például Alkonyi László vagy Jónás Csaba, biztosan nem rendelkezem. Azért szeretek blogot írni, mert itt hagyatkozhatom az ösztöneimre, nem kell szabályokat követnem. A helyes nyelvezet megválasztása nyilván függ attól, hogy az ember mennyire igényes. A borászoknál hiúbb, sértődékenyebb ember nincs a földön, rengeteg a sérelem, a feszültség borász és borász, borász és szakíró, kereskedő és borász között. A bor elsősorban nem árucikk, hanem érzelmi és bizalmi kérdés. Én abban hiszek, hogy ha egy kritika jól van megfogalmazva, akkor senki sem fog megsértődni miatta; azt a borászok is érzik, ha nem a pocskondiázás, hanem a jobbítás szándéka vezeti a szerzőt.
A Táncoló Medve éppen abban az időszakban indult, amikor a bor kezdett egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerülni. A hozzád hasonló korúak mennyire figyeltek oda rád és az írásaidra?
A munkahelyeimen mindig rengeteg volt a borra kíváncsi, borértő fiatal. De nemcsak a szakmai közegben, hanem furcsamód az egyetemen is szinte mindenki tudta már akkoriban is, hogy a bor különleges ital. Szerencsém volt, sok most aktív, harmincas borásszal koptattam együtt a padot, és nagyon inspiráló volt látni, hogy milyen határozott elképzelésekkel, milyen magabiztosan készülnek erre a pályára. Az új szemlélet, a megszülető új energia szinte tapintható volt, és természetesnek éreztem, hogy egy ilyen közegben az én írásaimra is figyelem irányul. A folyamat egyébként nem állt meg, a fiatalok egyre lelkesebbek, fogékonyabbak, profibbak a borszakmán belül.
A borkóstolásra mindig komolyan kellett összpontosítani, vagy azért buliztál is néha?
Persze, hogy buliztam, de olyankor soha nem ittam bort. A többiek mindig azon mulattak, hogy ha egy buliban borral kínáltak, azt válaszoltam: „Nem dolgozni jöttem.” Az is ritkán fordul elő, hogy szórakozóhelyen bort rendelek, bár ez sokszor inkább a hézagos borlapnak köszönhető. Egy palack borban rengeteg titok és szépség van, megérdemli a figyelmet.
Mi az, amit keresel egy borban?
Nekem mindig nagyon fontos az a világ, ahol a bor megszületett. Szeretem látni benne az embert, aki készítette, érezni az egész borvidéki környezetet a maga történelmével, kultúrájával, és ez legalább olyan fontos egy bor megítélésekor, mint hogy mit érzek a számban és az orromban. Vakon is szeretek kóstolni, csak ott ez a kontextus értelemszerűen kevésbé van jelen, és ez torzíthat a képen. De hogy a kérdésre is válaszoljak: számomra az egyensúly, a termőhelyi jelleg és a stílus hármasa határoz meg leginkább egy bort. Stíluson azt az egyediséget értem, ami akár a borászon is túlmutat, amitől egy bor legendává válhat.
Jó a kóstolási memóriád?
Ismerek sok szakmabelit, akinek ez a fontos képessége százszor jobb, mint nekem, de az igazán maradandó élményekre emlékszem. Ma is megvan a számban a 2006-os Szepsy Urbán és a 2006-os Balassa Mézes-Mály furmintjának az íze. Az Urbán a szikárságával és a keménységével, a Balassa a maga komplex, túláradó bujaságával hatott rám nagyon erősen, de persze nem emlékszem minden borra ilyen jól.
A Táncoló Medve az utóbbi egy-két évben érezhetően irányt váltott, és a teljes magyar spektrum bemutatása helyett a figyelem egyre inkább Tokaj felé fordult. Miért döntöttél így?
Az első szép boros élményeim, az első nagy találkozásaim leginkább Tokajhoz kötnek. A mai napig meghatározó barátságok, szerelmek szövődtek ott. Valahogy úgy alakult, hogy ha a munkám mellett volt 2-3 szabadnapom, azt mindig Tokajban töltöttem. Az út csupán két és fél óra Budapesttől, ez tehát nem indok arra, hogy ne vágjunk neki. Hegyaljában minden megvan, ami egy világszínvonalú borvidékhez kell, és most nemcsak a borokról beszélek, hanem a táj szépségeiről, a történelméről, a gasztronómiájáról is. Annyi élményt köszönhetek Tokajnak, mint egyetlen más magyar vidéknek sem, és ezt szerettem volna valahogyan viszonozni. Többek között ezért született meg a Tokaj Kalauz.
A Kalauz két éve jelent meg először. Nem volt elég a blog?
A blog más. A Tokaj Kalauz az általam megírt online és offline világ összekapcsolása, és szerintem ez egy működőképes rendszer. Hiszek ebben a műfajban. Az első Kalauz 1500 példányban jelent meg, és egy hónap alatt elfogyott. Álmomban sem gondoltam, hogy ekkora sikere lesz. Az idén jött ki a második kiadás, és örömmel mondhatom, hogy jó a visszhangja. Keresik az emberek.
Nagyon sokoldalú és hihetetlenül bőséges az anyag. Bemutatsz száz izgalmas borászatot, mesélsz a térség gasztronómiájáról, ajánlod a legjobb éttermeket, listázod a nevezetességeket, a kirándulóhelyeket, írsz a helyi emberek sokszor nehéz, de szenvedéllyel teli életéről – mindezt magyar és angol nyelven. Ráadásul még kislexikon is van a végén, amiért külön hálás vagyok…
Viszont szándékosan nem szerepelnek benne borleírások. Szerkesztés közben az volt az egyik legfontosabb szempont, hogy olyanok számára is vonzóvá tegyük a térséget, akik még életükben nem ittak bort. Reményeink szerint a kalauztól azoknak is kedve támad Tokajt felfedezni és a borokat megkóstolni, akik nem szoktak borvidékekre kirándulni. Sok ismerőst személyesen kalauzolok Hegyalján, és szeretem nézni a szemeket, amikor felérünk a Szent Tamás-tetőre Mádon, vagy a tarcali Terézia-kápolnához. Leírhatatlan az élmény. De nemcsak a táj szépsége hat ránk, a terület történelmi múltja is nagyon izgalmas, a borvidék speciális klímája nemcsak a borokat, hanem az emberi szellemet is különlegesen befolyásolta. Gondoljunk csak a vizsolyi bibliára, a Rákócziak szerepére, az erdélyi fejedelmek kötődésére. Elhagyott kúriák, régi zsidó kereskedőházak mesélnek a múlt egykori gazdagságáról. Sajnos ez a kincs folyamatosan pusztul, nem vagyunk igazán jó gazdái az örökségünknek, de megismerni kötelességünk.
