Vissza
Cukor és fahéj
2017.12.24. | Varga Anita
December közepén már sok helyen fahéj- és cukorillat lengi be az otthonokat. Süvíthet kint a szél, mi már ott dédelgetjük a szenteste melegét a szívünkben. Ezt a hangulatot hozta el nekünk egy délutánra a Villa Bagatell udvarán található Brótpékség…
Karácsony előtt egy héttel gyermekeinkkel közösen sütni a mézeskalácsot: ezzel egyszerűen nem hibázhatunk. De a Brótpékségnek, a Pendula Óvoda közreműködésével, még ennél is többet sikerült kihozni ebből a kedves időtöltésből: a kreativitás és a kakaó mellé egy bűbájos kis történetet is kaptunk tőlük emlékül.
.jpg)
A program jól szervezett, gördülékeny és zökkenőmentes volt. Kicsit előbb érkeztünk, de nem várattak minket azzal, hogy mindenki csatlakozzon; csak az tudja, mennyit számít ez, akinek kicsi gyereke van. Egyből mehettünk kezet mosni, kötényt kötni a kis cukrászok derekára, még egy kis névre szóló nyakbavaló is jutott mindenkinek. Máris kezdődhetett a közös móka, nekiláttunk, hogy az előre összeállított tésztagombócokat pici sodrófák segítségével kinyújtsuk, a formát kiszúrjuk, majd felcicomázzuk. A kicsik rettentően élvezték, párnás, puha, pici tenyerük izzadt, és ragacsos volt a tésztától. A cél nem az önállóság volt, hanem a közös „munka”. Nincs is annál felemelőbb érzés, mint átadni a tudásunkat gyermekeinknek, együtt élvezni az alkotás örömét… és még rendet is raknak utánunk.
Pont így képzelem el a karácsonyi készülődést a srácokkal: imádnivaló kockás kiskötényben, a koncentrálástól kipirult arccal lisztfelhőt tapsolunk a levegőbe, miközben a sütő dorombolva ontja a mézeskalácsokat, és a belőle kiáramló édes illatok megtöltik a szobát. Ebbe az idillbe még egy kis hiszti is belefér, de csak mert a tökéletességre törekszünk, naná hogy bosszantó, ha leragad a tészta. Még jó, hogy ott vannak az anyukák, akik szakavatott kézmozdulatokkal gyúrják gombóccá a tésztagalacsinokat, fáradhatatlanul, újra és újra, dicsérő, bátorító szavaik kifogyhatatlanok. Nagyfiamat, mondjuk, egyáltalán nem kellett segíteni: olyan áhítattal, átéléssel és élvezettel serénykedett, mintha varázsporral lett volna megszórva körülötte a levegő. Pedig csak a liszt szállt… no meg az idő, angyalszárnyakon.
A rózsaszín cukorkával gazdagon megszórt szívecskék, Smarties-szemű angyalkák, a karácsonyfa és a mézeskalácsbábu alkotása közben észrevétlenül kerültünk egy másik dimenzióba, ahol nem volt dugó, hosszú tömött sorok a kasszánál; már minden ajándék becsomagolva és szalaggal átkötve várt. Az önfeledt alkotás elröpített minket a mese birodalmába…
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki karácsony napján mézeskalácsot szeretett volna enni. Édesanyja levette a nagyi vastag, poros szakácskönyvét a polcról, felnyitotta, és hangosan felolvasta a hozzávalókat: liszt, vaj, tojás, méz – ezeket a kisfiú ügyesen kimérte egy nagy keverőtálba. Összegyúrták a tésztát, kiszúrták a mézeskalács figurákat, tepsire fektették és betolták őket a forró sütőbe. 8 percet kellett volna várni, míg megsülnek, de a kisfiú már nem bírta tovább: az ötödik percnél kinyitotta a sütő ajtaját, és kíváncsian bekukucskált rajta. Hopsz, mintha csak erre várt volna, kiugrott a tálcáról egy mézeskalácsfiú, szélsebesen átszaladt a konyhán, majd ki az ablakon. A kisfiú hiába próbálta keresni, bottal üthette a nyomát. Ott ácsorgott viszont a kiskutya, akit az isteni illatok az ablak alá csalogattak, de nem futott ő sem elég gyorsan ahhoz, hogy elkapja a kalandvágyó süteményt. A cica, a tehén, a szomszéd, de végül már a fél falu is próbálta üldözőbe venni a rakoncátlan mézeskalács-emberkét, mindhiába. A kisfiú nagy szomorúságában készített egy mézeskalács-házikót: tojáshabbal csodaszépen feldíszítette, színes cukorkákkal megszórta, és úgy várta, hogy hazatérjen a szökevény. Beesteledett, és a félig kisült tésztagyerek a távolból tátott szájjal bámulta a kisfiú karácsonyi fényekben pompázó otthonát. Többé nem érdekelte a szabadság, melegségre vágyott: átbújt a küszöb alatt, és bemászott a saját kis házikójába, ahol a kalandoktól kimerülten hajtotta álomra a fejét.
Valahogy így végződött az a mese, amit a Pendula Óvoda pedagógusa mesélt, amíg mi egy bögre habos kakaót szorongatva arra vártunk, hogy a gyerekeink szorgos kis keze által meggyúrt és kiszúrt mézeskalácsok kisüljenek.
Döntsétek el ti, tetszik-e így ez a kedves kis karácsonyi történet – és ha nem, találjatok ki neki egy másik befejezést a gyerekekkel együtt ma este, az ünnepi vacsora után.
Boldog karácsonyt mindenkinek!
