Vissza
Üres a tér
2021.11.06. | Szabó Edit, Upor László
„Mi van a torta tetején?” – kérdezi a vendég. „Illúzió” – válaszolja mosolyogva a cukrász. – Beleharapsz, és már el is tűnt. Csak egy pillanatnyi jó érzés, egy szín, egy illat, egy hangulat.” Az álmodó cukrász, Divéki Balázs elment. Örökre.
Volt egyszer egy cukrász. Tele álmokkal, vágyakkal, szenvedéllyel. Ezer fokon égett, mindent lángra lobbantott maga körül, és ebben a tűzben saját magát is elemésztette. Nagyon sokat kaptunk tőle, és örülünk, hogy ismerhettük.
Nagyon magasan szárnyalt, és nagyokat tudott zuhanni. De mindig akadt, aki segített neki összeszedni magát. Voltak szép idők, amikor ő volt a Hunyadi tér szíve. Úgy is mondhatnánk: akkora szíve volt, mint a Hunyadi tér. A sokadik újranyitáskor ragaszkodott hozzá, hogy bábosok jöjjenek, és szórakoztassák a gyerekeket vasárnaponként. Úgy is lett. Egyszer azért nem nyitott ki, mert úgy döntött, elviszi kirándulni azt az ismeretlen nénit, aki mindig naphosszat ül egyedül az egyik padon.
Máskor másért nem nyitott ki: sajnos olykor „halért ment”. Egy vasárnap ebéd után méltatlankodva hívtuk (igen, megadta a telefonszámát), hogy a ChocoDeli csukott ajtaja előtt toporgunk egy barátunkkal, akinek meg akartuk mutatni az ő világra szóló sütijét (mert az volt: világra szóló). Rémülten motyogott valamit a vonal másik végén, hogy menjünk vissza egy óra múlva, lesz valami. Visszamentünk. Vörös szemmel, másnaposan hajolt valami tortaszeletek fölé. Muszáj volt ráigazgatnia még valami extrát. Amit végül elénk tett, nem érte el a Divéki-csúcsot, „csak” százszor jobb volt a kávézók kínálatánál. Mert a Divéki-csúcs megmászhatatlan volt, csak ő jutott föl oda néha. Kis műhelyének nem kellett cégér: az ajtó nyitva állt, a látvány és az illat bevonzott hozzá, s ha már bent voltál, foglyul ejtett. Az ember és a műve.
Nagyon rég nem láttuk. Nem fognak róla kilométeres nekrológok születni sem a szaklapokban, sem a bulvárban. Mert Balázs nem a reflektorfényben élt, és mert nem lehetett rá építeni. Köztünk élt, és olykor összeomlott. Csapongó volt, megbízhatatlan és ellenállhatatlan. Rettenetesen hiányzik a térről.
Szabó Edit alábbi írása a Népszabadságban jelent meg, 2013-ban. Az (egyik) újrakezdéskor, az út elején, amikor még annyi minden lehetett volna, és amikor még mindannyian hittük is, hogy lehet. Ég veled, Divéki Balázs!
A budapesti Hunyadi tér mégiscsak a világ közepe. Itt nyílt a most is népszerű első Culinaris, itt van a város egyik legjobb indiai fűszerese, és itt a piac is, ahol a nyári szombatokon élő zene mellett kínálják portékájukat az évek óta ismerős termelők. Jó a nagy bevásárlás után leülni kicsit a felújított téren, nézni a szökőkút körül visongó gyerekeket, hallgatni a zenepavilon épp aktuális koncertjét. Csak egy igazi kávé hiányzott még, meg egy hely, ahol meginni jó. Aztán meglett az is. Hozzá édes csokoládéillat, szitáló porcukorfelhő, barátságos mosoly és egy fáradhatatlan cukrász, akinek kisujjában a szakma, s fejében a földkerekség minden édessége – épp ezért járja makacsul a saját útját.
Divéki Balázs nem a pesti aszfalton koptatta a rövidnadrágját. Szakács, cukrász nem volt a családban, így kezdetben viccesnek tűnt, hogy a tízéves kisfiú saját készítésű süteményekkel „fizet” a hajvágásért a kis nógrádi falu fodrászüzletében. Hogy honnan jött, ma sem tudja, de ahogyan idősödött, úgy nőtt benne a kíváncsiság az édességek iránt. Édesanyja biztatására kezdett végül cukrászatot tanulni, de a nagyüzemi módszerekkel készített sütemények majdnem egy életre elvették a kedvét az édességek világától. Végül mégis jó kezekbe került, s budapesti mestere segítségével megszerezte a szükséges tudást.
Bemutató cukrász lett, beutazta az összes napfényes országot, meg a kevésbé napfényeseket is, tanult és dolgozott fáradhatatlanul. Útjai során egyre gyakrabban tűnődött azon, hogyan tudná csokoládéba foglalni mindazt, amit a világról gondol. Ápolgatta, dédelgette, csiszolgatta a ChocoDeli ötletét, aztán vett egy nagy lélegzetet, és megnyitotta az üzletet. Aztán be is zárta. Újra nyitotta, újra zárta. Az utolsó költözésnél döbbenten látta, hogy egy héttonnás teherautóra felfér az egész élete. Potyogtak a könnyei. A cukrászeszközök egy ideig egy pincében pihentek, aztán végre idén áprilisban újra felkerült a cégtábla a falra. A Hunyadi téri kis üzlet mindig virágos portálja hívogató, és az se zavar senkit, hogy nincs két egyforma szék. A ChocoDeli zarándokhely lett. Divéki Balázs megérkezett.
Séfkabátjában, csíkos kötényében úgy dolgozik a márványpult mögött, mintha egy divatos gasztrosorozat forgatásán lenne éppen. Csakhogy ez itt maga az élet, száll a porcukor, dolgozik a kávégép, szárad a habcsók, gurul a málnaszem. Balázs a pultra csorgatja a megolvadt csokit, és egy hatalmas lapáttal keni, simítja, hogy fényes legyen. A csokoládé a szenvedélye. Sokfélét használ, mert más kell a tortához, más a díszítéshez, a krémhez, a mousse-hoz és a forró csokihoz is. Afrodiziákum, mondja, csodálatos a színe, a fénye, az állaga, a textúrája. Bolondul Juliette Binoche-ért, ezért szereti a Csokoládé című filmet is, de úgy véli, nem lehet megmondani ránézésre, hogy kinek mi a kedvenc desszertje. Meg aztán nehéz is lenne, hiszen szerinte épp a változatosság a lényeg. Divéki Balázs a hangulatához szabja a kis bolt kínálatát. Nem mindegy, hogy süt a nap vagy esik az eső, hogy milyen gyümölcsöket kínál a reggeli piac, hogy milyen forma, milyen íz jár a fejében éppen. Nincs két egyforma nap, így nincs két egyforma desszert sem. És ez így van jól.
A ChocoDeli az eltelt hónapok alatt a hatodik-hetedik kerület kultikus helye lett. Még az is beköszön, aki épp csak arra jár, rengeteg a törzsvendég, és Balázst mindenki a nevén szólítja. Büszke rá, hogy a vendégek több mint fele külföldi, és nagyon sok a visszajáró francia. Ez az elégedettség egyik fokmérője. Itt végre ő is jól érzi magát, szereti ezt a pezsgő, barátságos szeletét a városnak, ahol szinte ugyanúgy ismerik egymást az emberek, mint falun. Ezért is fontos, hogy megtegye a következő lépést.
Régóta érzi, hogy a kis műhely bármilyen bensőséges hangulatú is, vendégfogadásra nem igazán alkalmas. Talált hát egy másik helyet a tér túloldalán, ahol hamarosan nyit a ChocoDeli kávézó. Igaz, a vendégeknek le kell mondaniuk a bennfentesség élményéről, hiszen a desszertek többé nem előttük készülnek, de a minőség garantált, és talán átmenthető valami ebből a különleges hangulatból is.
.jpg)
„Mi van a torta tetején?” – kérdezi a vendég a csokitortát díszítő pálcikára mutatva. „Illúzió” – válaszolja mosolyogva a cukrász. Beleharapsz, és már el is tűnt. Csak egy pillanatnyi jó érzés, egy szín, egy illat, egy hangulat. Megfoghatatlan, mégis velünk marad, és széppé varázsolja a napot.
Fotó:
facebook
