Vissza
Határtalan magyar borok
2016.11.22. | Robotka Gábor
A trianoni határok túlsó felén tevékenykedő magyar borászok gyűltek össze nemrég Budapesten, hogy ismét bemutassák boraikat a fővárosi közönségnek. A palackok és készítőik hat szomszédos országból, Horvátországból, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából, Szlovéniából és Ukrajnából érkeztek.
A 2011-ben alakult Határon Túli Magyar Borászok Egyesületébe többek között olyan széles körben ismert és elismert termelők tartoznak, mint a felvidéki Bott Frigyes, az erdélyi Balla Géza vagy a Vajdaságban régi magyar fajtákkal foglalkozó Maurer Oszkár. Melléjük sorakozott fel az évek alatt a Kárpát-medence történelmi borvidékeiről több tucat borász, akik célul tűzték ki az évezredes magyar borkultúra ápolását és továbbörökítését.
Az esemény megnyitóján a délvidéki Sagmeister Ernő arról beszélt, hogy az egyesület tagjai kifejezetten olyan borokat igyekeznek készíteni, amelyek a magyar borkultúra részei, és bízik benne, hogy a kóstolásra szánt palackok mindenki számára bizonyítják, hogy ezek az italok egytől egyig a magyar kultúrkörhöz tartoznak.
A bemutató egy 18 tételből álló, határokon és borvidékeken átívelő mesterkurzussal kezdődött, ami remek keresztmetszetét adta a diaszpóra borainak. Első körben a Délvidékkel ismerkedtünk. Megtudhattuk például, hogy a középkor leghíresebb magyar borvidékének számító Szerémség ma Szerbia és Horvátország területére esik, de van olyan déli borrégió is, ami jelenleg három országot érint. Sagmeister Ernő szerint a szlovéniai Lendva mutatja jelenleg a legegységesebb képet a maga 400 hektárnyi szépen művelt területével. Szlovénia hazánkkal határos részén az olaszrizling és a furmint számít fő fajtának, míg a horvát Baranyához tartozó Drávaszögben egyértelműen az olaszrizling viszi a prímet. Ezt isszák – meglepő módon – a helyi paprikás halászléhez is, és a borászok szerint nagyon jól passzol hozzá. Elsőre talán furán hangzik, de a horvát sommelier-szövetség elnökének ugyanez a véleménye. Annál is inkább érdekes a halászlé-fehérbor páros, mert a Villány alatt elterülő horvát területeken komoly vörösborok is születnek – például kékfrankosból és nemzetközi fajtákból.
A Szerémség nagyobb, szerbiai részében viszont a kadarka kap kitüntetett szerepet. Itt nem a Magyarországon elterjedt klónokkal foglalkoznak, hanem régi, fűszeres, összetett ízvilágú kadarkákkal. A Dukay-Sagmeister birtok 2013-as elegáns illatú, közepes testű, érett meggyízű kadarkáját kóstolva nem is kérdés, hogy ez a szőlőfajta nagy jövő előtt áll.
A Felvidék bemutatkozásakor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a fővárostól északra található borrégió közelebb van Budapesthez, mint hazánk legtöbb borvidéke, és másfél-két órás autózással viszonylag gyorsan el is érhetjük az ottani pincefalvakat. Muzsla, Kürt vagy Garamkövesd pincéiben remek savszerkezetű, elegáns borokat palackoznak. Itt jelenleg a zöld veltelini a legnagyobb területen termesztett szőlő, de a rajnai rizling telepítése folyik a legdinamikusabban. A kék szőlők közül a kékfrankos és a szintén osztrák eredetű szentlőrinc a kiemelt fajta. A szép számmal palackozó termelők közül is kitűnnek a természethű, régi iskolát preferáló „autentisták”, akik a chartájukban megfogalmazott elvek szerint csak saját termelésű szőlőből, fajélesztők használata nélkül készítik organikus boraikat. A közéjük tartozó Strekov 1075 pince provokatív stílusú, héjon erjesztett „narancsbora” rusztikus, szépen rétegzett, ízgazdag és egyben elgondolkodtató tétel volt.
.jpg)
Az egykor szebb napokat látott Kárpátalján viszont jelenleg meglepően kevés a szőlővel beültetett terület. Beregszász környékén még a múlt század ’30-as éveiben is 2000 hektárt műveltek a helyi gazdák, manapság már ennek csak a töredékén sorjáznak a tőkék. Rengeteg szőlőfajta található az ukrajnai dűlőkben, amelyek között a hagyományos Kárpát-medencei fajták mellett sokszor a volt Szovjetunió népszerű borszőlői is előtűnnek. Orosz Ruszlán éppen egy ilyen palackkal, a Sztálin kedvencének tartott, lilás színű, likőrsűrűségű, gyümölcsízű saperavival vett részt a mesterkurzuson.
Az erdélyi vincelléreket képviselő Balla Géza szerint a vidék borágazatát a kettősség jellemzi, hiszen a magyar gyökerekkel rendelkező, kis családi pincék adottságot és lehetőséget látnak az évszázados múlttal rendelkező helyi fajták használatában, míg a nemzetközi hátterű nagyüzemi borászatok a világfajtákra helyezik a hangsúlyt, és azokkal érnek el szép eredményeket. Balla Géza örvendetesnek tartja, hogy a rendszerváltás óta eltelt időben hatalmas területek kerültek újratelepítésre, és évről évre nő a saját tételeket palackozó családi pincék száma. Mi több, olyan erdélyi vállalkozás is van már, amely kifejezetten pezsgőgyártás céljára jött létre a kiváló adottságokkal rendelkező Kárásztelken. A nagy múltú ménesi kadarka és a mustos fehér a reneszánszát éli, de Érmelléken például komoly kísérletek folynak a bakator különböző klónjaival is. Úgy tűnik, Erdély borászata jó úton halad.
A meglehetősen nagy földrajzi távolságok, klimatikus és talajviszonyok, egyedi adottságok miatt nehéz lenne egységes képet adni a bemutatkozó pincészetek kínálatáról, de annyit bátran kijelenthetek, hogy hibátlan és magas minőséget képviselt az összes általam kóstolt bor. Ha ki kellene emelnem egy tételt, akkor az egyértelműen a Nachbil pince Grand Pa névre keresztelt elegáns fehér küvéje lenne, ami idős, 60 és 100 év közötti, bakműveléses tőkékről származó, telt ízű, nagy formátumú, elegáns bor, hosszú érlelési potenciállal.
Fotó:
facebook
