Vissza
Herculaneum, Pompeji, Vezúv
2019.07.12. | Szabó Edit
A két híres romváros, Herculaneum és Pompeji éppúgy kihagyhatatlan egy nápolyi utazásból, mint a tájat uraló, ma már békésen füstölgő Vezúv, amely annyi ember életét oltotta ki két évezreddel ezelőtt…
Külön-külön is megérnek egy kirándulást, de talán még izgalmasabb, még összetettebb az élmény, ha egyazon napon látogatjuk meg a tettest és az áldozatot: a Vezúvot és a halott várost. Az első században nagy pusztítást okozó, háborgó vulkán azóta visszafogta magát, így megnézhetjük, amit a valaha virágzó város(ok)ból megőrzött az azóta eltávolított többméternyi hamu és láva. És az egyáltalán nem kevés.
Pompeji
Nem tudhatjuk, mit érezhet itt a messze földről érkező ókortudós, akinek fejében ott él az ősi Róma, vagy a nap mint nap munkába siető régész, aki az ásatáson tisztogatja a leleteket milliméterről milliméterre. Az egyszerű turistának mindenesetre különös érzés félórányi-órányi zötyögés után minden átmenet nélkül megérkezni a régvoltba. Sem a mai Nápoly belvárosa, sem a közönséges (és gyakran zsúfolt) helyi érdekű vasút, a Circumvesuviana nem segíti a zsilipelést – de még a történelemkönyvek sem feltétlenül készítenek föl az utazásra.
Pompeji
Nem várhatjuk, hogy valami érdekes kis lépcsőn lassan visszaballaghatunk az időben. A huszonegyedik századból egyenest csöppenünk az elsőbe, ha a két híres romváros valamelyikét vesszük célba. A legjobb talán, ha az előző vagy a következő napon végigjárjuk a nápolyi archeológiai múzeumot, ahol megnézhetjük, mi mindennel vették körül magukat azok, akik szűk kétezer éve éltek ezen a tájon.
Herculaneum
Herculaneum jóval kisebb település (és valamivel közelebb esik Nápolyhoz), Pompeji komoly kiterjedésű város – aki tehát fáradékonyabb, türelmetlenebb (esetleg bizonytalanabb), annak inkább javasoljuk az előbbit, de Pompeji nagyobb terjedelemben és persze nagyobb változatosságban is nyújtja ugyanazt. (Főszezonban szempont lehet az is, hogy Herculaneumban valószínűleg kisebb a tömeg.)
Herculaneum
Az utcákat járva, a különféle rendeltetésű helyiségekbe és épületekbe belépve, a restaurált mozaikokat nézve hamar fogalmat alkothatunk arról, hogyan is zajlott errefelé az élet, miként szerveződtek a családok és a közösségek. Ha erre rászánunk pár nyugalmas órát, sok mindent megérzünk, sok mindenen elgondolkozhatunk.
Pompeji
Az a legszebb az egészben, hogy nem kell semmiféle meghatódottságot, megilletődést magunkra erőltetni: anélkül is egyik ámulatból a másikba fogunk esni. És talán egy csöppet szerényebben nézünk önmagunkra és a jelen korra. Szépen kibontakozik előttünk a város, és ha figyelünk, önmagunkról, mai településeinkről, mai életünkről is sokat megtudunk. Meg persze ismételgethetjük (búsan? örömmel?), hogy nincs új a nap alatt.
Pompeji
Ez itt a templom, igen, értjük-tudjuk, mire szolgált, miért olyan, amilyen, miért arra néz, miért épp ekkorára építették. Igen, ez meg az agora, hát persze, hogy éppen itt van. Logikus. Hiszen ez volt az a hely, ahol…
Pompeji
A színháznak is épp itt kell állnia, a lakónegyedek mellett, az agora tőszomszédságában. És az is magától értetődő, hogy a nagy amfiteátrum mellett közvetlenül megtalálható annak kicsinyített mása – ha úgy tetszik, a kamaraszínház. Nem, a nagy arénát nem itt húzták föl, hanem a város szélén, hiszen oda óriási tömegek özönlenek, nagy a tumultus, a zaj.
Pompeji
Természetesen pékségre is szükség volt, elvégre kenyérrel is él az ember. A pékségbe pedig kemence kell – ott van, ni.
Pompeji
Szükség van mosodára is, a mosodában pedig öblítő- és mosókádra, mosószerkeverőre, le- és kifolyókra. Tehát meg is található minden, a legtakarékosabb elrendezésben. Amely takarékosság a fürdők kialakításánál nem elsődleges szempont – hisz az egyszerre a tisztálkodás, a pihenés és a társadalmi érintkezés helyszíne.
Amint a társasági élet, a mindennapi laza érintkezés igénye is létrehozza a megfelelő intézményeket. A nagyobb utcákon így aztán egy sor taverna nyílik, a pultokban a boros amforák számára meghagyott nagy kerek lyukakkal. Miért is kéne ezen csodálkoznunk?
Pompeji
Szinte az lep meg, hogy nem pattan elénk egy kocsmáros, és nem kínál egy kis borral. Pedig a régészeti múzeumban tett előző napi látogatás alapján pontosan tudjuk, milyen korsóból töltené és milyen kupába. Azt is tudjuk, milyen érmét dobnánk a kasszaként szolgáló amforába, és miféle használati tárgyakat találnánk a szomszédos helyiségekben.
Beleborzadunk a gondolatba, hogy mindez nem maradt volna fönn így – gondolatban ennyire belakhatóan –, ha nem tartósítja az a tragikus vulkánkitörés, amely 79-ben egy pillanat alatt vetett véget az itteni virágzó életnek.
Pompeji
A Vezúv
Nagy a kísértés, hogy megmásszuk a tűzhányót – és miért állnánk ellen a kísértésnek?! Végülis ez a régóta szunnyadó monstrum zúdította rá kétezer éve a mérges gázokat és az izzó lávát néhány közeli településre, hogyne akarnánk közelebbről megnézni! Számtalan turista kaptat föl borzongva, de diadalmas képpel: most mi győzünk.
Nápolynak kevés olyan pontja akad, ahonnan ne látszana a Vezúv – úgy is mondhatjuk, a település a vulkán árnyékában lakja be a széles öblöt. A városból viszonylag könnyen eljuthatunk a hegy tövébe – de a legegyszerűbben épp Herculaneum vagy Pompeji állomásának érintésével, az onnan induló busszal érjük el a gyalogösvény alját.
Egy kicsit pöfög magában
Onnan már csak a megfelelő erőnlét és kényelmes túracipő kell, hogy egy-másfél óra múlva belebámuljunk a diszkréten füstölgő, de amúgy kifejezetten békésnek tűnő szürke kráterbe. A túra a könnyű és a közepesen nehéz között váltakozik, de érdemes tudni, hogy komolyabb esőben nem biztonságos a mászás, olykor nem is engedik föl a turistákat.
A hegy önmagában is impozáns, nem kell feltétlenül Pompeji végnapját hozzáképzelnünk, hogy elég „érdekesnek” érezzük az utat és a látképet. Mint egy természet alkotta kilátó, az ezerkétszáz méteres magaslat remek panorámát kínál: körbepásztázhatjuk az egész vidéket. Tulajdonképpen csak megfelelő távcső kellene, hogy akár a szállásunkat is megpillantsuk a Nápolyi-öböl túlpartján – légvonalban alig hét-nyolc kilométerre.
A Nápolyi-öböl a Vezúvról
A régió emblematikus bora, a Lacryma Christi a Vezúv lejtőin – tehát vulkáni talajon – termett szőlőkből készül. A fehér és a vörös „változat” is helyi fajták házasítása, és persze dominál benne a bazaltos, minerális jelleg. A hegy tövében, a parkolóban álló büfé kínálatában természetesen szerepel – ahogyan persze minden rendes nápolyi borozóéban.
Ha a Vezúv alján nem is, de a városba visszaérvén mindkettőt megkóstoltuk este, ugyanis egy különleges szaküzletre/bárra bukkantunk, ahol az összes itáliai régió legkülönfélébb borait kínálják. Az első pohár Lacryma Christi után megállapítottuk, hogy ez talán nem lesz a kedvencünk, ámde a hely rendkívül szimpatikus.
Van választék
Beszélgetésünket hallva a szomszédos társaságból kivált egy idős úr, és afelől érdeklődött, hogy vajon nem magyarul beszélünk-e. Bólintottunk, mire magyarra váltott ő is – mint kiderült, a felesége magyar, ő pedig igazi világutazó. Néhány sarkvidékjáró kutatóhajó tulajdonosa, és sokszor ő is felszáll valamelyik hajóra, így aztán szó szerint bejárta a földgolyót. A következő bort, a primitivo szőlőfajtából készült, Campaniából származó Moiót az ő javaslatára isszuk, és ez az elsőrangú ital méltó befejezése ennek az évezredeken és földrészeken átívelő napnak.
Kapcsolódó írásaink:
Látni. Nápolyt és...
Capri vagy Procida? Válassz, ha tudsz!
Ne itt tanulj vezetni! Az Amalfi partszakasz
Fotó:
Upor László
