Vissza
Menj a víz alá – Egyiptomban!
2019.08.05. | Szabó Edit
Kávéházakról, műemlékekről, zegzugos utcákról ezúttal nem fogunk írni – effélét ugyanis az egyiptomi Shagrában hiába keresne az utazó. De az utazóban persze ilyen föl sem merül, pontosan tudja, miért megy a Vörös-tengerre, és annak is erre a kitüntetett pontjára.
Mögöttünk a sivatag, előttünk a víztükör, a kettő között a boldog búvárkolónia sátrai, épületei. Egyszerűen telik a nap. Mint megannyi felnőtt csecsemő: eszünk-alszunk-merülünk, és ez a ciklus ismétlődik vég nélkül pirkadattól alkonyatig, esetleg belefér némi olvasás az árnyékban.
Fölöttünk az ég, alattunk a tenger mélye. Az utóbbi az élet – a jelen – végtelen színességét és gazdagságát mutatja napközben minden egyes merüléskor, az előbbi az idő elképesztő kiterjedéséről mesél, amikor este a fényszennyezéstől alig érintett parton ülve a csillagokat bámuljuk. A csillagokat, amelyek egyik-másikának fénye felfoghatatlanul rég, sok millió éve indult útjára. Akár így, akár úgy gondolunk bele, a kicsinységünkkel szembesülünk. Pontosabban azzal, hogy valami nagyon nagynak vagyunk a részesei, apró elemei. És ez legalább annyira megnyugtató, mint amennyire (olykor) felzaklató.
Találd meg a polipot!
Mindenesetre a búvársors lényege mindenképp a természettel – nem csak a víz alatti világgal – való szorosabb és közvetlenebb kapcsolat, egyben a köznapi „gyalogos” létezésből való kiszakadás. Kevés ilyen békés és izgalmas, pihentető, üdítő (ide tessék még elképzelni néhány pozitív jelzőt) elfoglaltság létezik a földön. A síelők, a barlangászok, a sárkányrepülők és a hajómodellépítők nyilván ugyanezt állítják, mi mindenesetre úgy érezzük: a víz alatti élővilág gazdagságában megfigyelőként megmerítkezni, a mélység csendjében lebegni a legmagasabb fokú, legmegnyugtatóbb és legfelvillanyozóbb élmény.
Találd meg a kőhalat!
Búvárkodni persze lehet bányatóban és barlangban, a Földközi-tengeren és az Indiai-óceánban, de a Vörös-tenger mégiscsak a Vörös-tenger: sokak szerint az egyik leggazdagabb víz alatti élőhely. És hát ott is lehet merülni így, lehet úgy – partról, kis és nagy hajóról –, de Shagra csak egy van. Dús korallzátony szegélyezte öbölbe települt összkomfortos búvártábor, ahol a szinte már szégyenletes kényelem ellenére az ember távol érezheti magát a Vörös-tenger bizonyos részeit nyomasztóan eluraló nagyipari nyaralóüzemtől.
félre a gonddal!
Akár a messzi Hurghada, akár a jóval közelebbi Marsa Alam repterére érkezel, a tábort működtető Red Sea Diving Safari képviselője vár, beültet egy kocsiba/kisbuszba, és négy órával vagy alig félórával később kiszállsz a tábor közepén. Az első, amit nyilván megpillantasz, a hely lüktető szíve, az a pont, ahonnan minden alkalommal merülni indulsz majd. A part mentén kialakított (körülbelül kétszáz búvárt kiszolgálni képes), árnyéktetővel fedett bázison mindenki elhelyezheti és mindvégig ott tarthatja a felszerelését a maga választotta zárható rekeszben. Felszerelést természetesen bérelni is lehet, és ha bármivel gond van, a búvárközpont valamelyik munkatársa segít-javít-átalakít-cserél.
Mindennek megvan a maga helye – közösségi életre és elkülönülésre egyaránt van lehetőség –, de a logikus térszervezésnek-tervezésnek köszönhetően kétszáz méteres sugarú félkörben minden elérhető, az étkezdét és a szállást is beleértve.
Alváshoz, félrevonuláshoz választható kőkunyhó (akár saját fürdőszobával is), de favoritunk a sátor – annak is a „királyi” változata –, ami valójában egy vászonfalú tágas szoba gyékénypadlóval, ággyal, rattanpolccal, zsákfotelekkel (az óhatatlanul behordott homokot láthatatlan kezek naponta legalább egyszer kisöprik). A tengeri kilátás – sőt: a napfelkeltére tájolt tengeri kilátás – garantált, a folyamatosan makulátlanul tisztán tartott vizesblokk épülete száz méteren belül van.
A házak, sátrak előtt rattanfotel – lehetetlen nem elücsörögni vacsora után pár órát a csillagok alatt. Illetve, persze lehet – de mi értelme? A nap nyáron hajnali öt körül kel – mit kel?, fölpattan!, mintha zsinóron húznák, percek alatt a semmiből a horizontra szökik, egy óra múlva már perzsel, szinte bekényszeríti az embert a vízbe, egyenest kihajt bennünket a hajnali merülésre.
a merülés
A merülés napkelte után, kora reggel a legcsodásabb. A víziek már rég fönn vannak, amikor mi még a csipát törölgetjük a szemünkből – nyilván türelmetlenül és kíváncsian várnak ránk, miközben a vízinövényeket, a korallállatkákat vagy egymást majszolják reggelire. Még friss a test, és a 30 fokos víz sem tűnik elviselhetetlenül melegnek. Ehhez hasonlóan jól csak délelőtt, délután – esetleg délben és este – esik majd a merülés. Vagyis mindig, bármikor.
A parti bázisról sok más merülőhelyre kirajzanak a búvárok kisbusszal, motorcsónakkal, esetleg a szomszédos kikötőből hajóval. De ha ezekre a kalandokra nem vágyunk, elég besétálni a vízbe, és máris egy gigantikus akváriumban nézelődhetünk. „Besétálni” – ez szó szerint értendő. Mert a felszerelkezett búvárnak alig pár lépés a víz, ott pedig nemsokára átválthatunk úszó, majd merülő üzemmódra.
A megunhatatlanul gazdag házizátonyon a nagyobbak közül „csak” murénák és teknősök élnek – plusz a szerencsések esetleg olykor összefutnak egy sasrájával, meg néha beúszik az öbölbe egy kisebb csapat delfin –, de a cápákat, a mantákat és a napóleonhalat leszámítva szinte bármikor bármit megpillanthatunk, ami a vaskos enciklopédiákban szerepel.
A búsképű sügérek, nindzsa külsejű tűzhalak, tökéletesen álcázott kő- és skorpióhalak, az ezernyi típusú íjhal, a sűrű felhőt alkotó apró és még apróbb tündöklő kisszínesek, a csókra termett szájú doboz- és bőröndhalak, a valószínűtlen mintázatú kis laposférgek és meztelencsigák változatos lét- és mozgásformáit megfigyelni akár egyhelyben is lehet. Persze lassan lebegve azért jobb…
Hozzányúlni természetesen semmihez nem szabad (ezt biztosítandó a búvárkesztyű viselése is tilos), azaz mindent a szemnek, semmit a kéznek. A Vörös-tengeren a szlogen: semmit ne hagyj lenn, ami nem volt eleve ott, és semmit ne hozz föl, ami lent volt. Kivéve a civilizációs hulladékot – így módosítható a mondat második fele. Valóban: a kezdettől természettudatos shagranép az utóbbi időben aktívan gyűjti a víz alatt sajnos megtalálható nejlonzacskódarabokat és hasonlókat. Ehhez, ha kell, külön hálót is szívesen adnak a bázison.
Az ökoszemléletet erősíti az is, hogy nagyjából ötvenméterenként tölthetjük meg a kulacsunkat-üvegünket hűtött ivóvízzel, sőt erre kifejezetten ösztönöznek is: a büfében az első ásványvíz ingyenes (hogy legyen saját palackunk), de a továbbiakért fizetni kell, miközben az egyéb üdítők egy fillérbe sem kerülnek.
A hely emberi léptékéből, elengedett hangulatából és a táborlakók azonos érdeklődésből fakadóan mindig könnyű merülőtársakat találni. A búvárnak akkor sem kell félnie, hogy a parton marad, ha egyedül érkezett, vagy a partnere fülfájással (esetleg krónikus lustasággal) küzd.
Egy dologra kell figyelni: hogy a szüntelen merülés mellett maradjon idő az evésre is. Shagrában ugyanis nemcsak elég, de bizony nagyon jó is az étel.
…és még a konyha is jó
Valaha, Shagra hőskorában az éhes búvárok a part menti árnyéktető alá telepített szabadtéri étkezdében töltötték magukba a megfelelő mennyiségű (sokszor a szükségesnél több) kalóriát. A szakácsok már akkor is kitettek magukért, és noha az ember „nem enni megy Shagrába”, az ellátásra sem lehetett panasz. Később a helyi „ÁNTSZ” rendelete miatt pár méterrel hátrébb, kicsi dombocskára épült étterembe kényszerült az étkeztetés. Féltünk, hogy ez végleg megöli a hangulatot, de szerencsére ilyesmiről szó sincs.
Az ismerős egyiptomi szállodákat idéző, üvegezett kőépület hűtött levegőjű és tiszta, az ételeket higiénikusan kínálják, de senki nem kényszerül a falak közé. A reggelit-ebédet-vacsorát elfogyaszthatjuk a teraszon vagy a tágas, légkondicionált étteremben (igaz, akkor kénytelenek vagyunk a tányér fölött üvegen át nézni a tengert – ó, borzalom!).
A választék nem „tábori” – nagyon is megüti egy középjó üdülőszálló színvonalát –, mindezt tetézi a rendkívül szimpatikus szakácsok odaadása és igyekezete. Láthatóan örömmel végzik a munkájukat, és büszkék rá, szívesen mesélnek róla. Gyakran tartanak „tematikus” napokat, jól (évről évre jobban) elboldogulnak a kicsit általánosra hangolt „európai” fogások világában, de igazán fölfényleni akkor tudnak, amikor az arab konyhát kell megmutatni. És édességben különlegesen erősek – ez egyszerre jó és rossz hír a falánkabbaknak.
A sokféle salátából, nyers, párolt, sült zöldségből és húsokból, változatos köretekből magunk púpozzuk meg a tányérunkat, de az asztalhoz mindig odalépnek a nyílt tekintetű, szívélyes felszolgálók is, hátha kérünk olyan hűtött italt, amit nem kapunk meg a víz- és szörpautomatából. Az ilyenkor elegáns bordóba-fehérbe öltözött fiatalemberek napközben maguk is lelkesen búvárkodnak, így az ebéd és a vacsora között könnyen összeakadhatunk velük a víz alatt, este pedig megbeszélhetjük-megoszthatjuk az élményeket.
A más helyütt szokásos feszélyezettség itt szerencsére teljesen hiányzik a kommunikációból. A szakácsok büszkén állnak műveik mellett-mögött, szívesen mesélnek a munkájukról. Az étkezések hosszan elnyúlnak, de a kiürült tányér fölött is jól el lehet ücsörögni. A tenger csakis nekünk csillog, az ég nekünk kék (jó, a nap is bennünket perzsel pecsenyevörösre, ha nem vigyázunk), hová is sietnénk. Más a reggeli, más a déli és az esti étkezéshangulat persze – ez nemcsak a fényektől van így, de az előttünk vagy mögöttünk álló merülésmennyiségnek is köszönhető.
A nap végén jobban ellazulunk, talán még egy sört vagy egy beduin teát is megiszunk.
Bizony, amit a kávéházakról mondtunk az elején, nem volt egészen igaz. Mégis ejtünk róluk pár szót. Egyrészt a közös pihenőterületen is működik egy kis büfé – italokkal, rágcsálnivalókkal –, másrészt a sátorsorok végén, az öböl körpanorámás csücskében remek kis „beduin kávézót” alakítottak ki feltehetőleg külsős vállalkozók.
Olyan ez, mintha egy sivatagi oázisba exportálták volna valamelyik Római-parti relax-teraszt, vagy mintha a pesti Szimpla Kert újragondolta volna önmagát a sós víz bűvöletében. Különféle helyi teák, kávék, „nemzetközi” italok – és persze vízipipa (sisa) – kíséretében heverhetünk gyékényen, pokrócon, kuporoghatunk párnákon vagy „rendes” széken, elnyújtózhatunk függőágyban. Keleti kényelem, keleti nyugalom.
Lenn, édes egyiptomi délen.
A képek 2018. és 2019. nyarán készültek. A víz alatti felvételekért köszönet Vonderviszt Lajosnak.
Fotó:
Upor László
Vonderviszt Lajos