Vissza
Pünkösdölés Olaszországban 2. – venetói városok
2021.07.16. | Vargha Márk
Verona, Soave, Vicenza, Chioggia. Épületek, borok, ételek, életek. Olasz utazásunk második részében a venetói városokat látogatjuk végig…
Jó időben hagytuk el Donatello Gattamelatáját, és rossz időben tértünk vissza Giotto freskóihoz Padovában (lásd előző írásunkat), a kettő között pedig négy olyan városban jártunk, amelyek nemcsak méretben, de hangulatban is különböztek egymástól.
1. Verona
Már jártunk itt többször, most egy rövid sétára volt időnk. Júlia erkélyénél máskor százméteres sor kígyózhat, most azonban alig kéttucatnyian álltak előttünk. Szeretjük az Adige két partjának látványát a hidakkal, a Piazza delle Erbe és az Aréna környékének forgatagát, a sétálóutca elegáns boltjait. Az elviteles, római stílusú pizza mellett a híres-neves vörösborból, a valpolicellából is beszereztünk, s mivel volt kisebb kiszerelésben, az amaronéért se kellett egy vagyont adnunk. Ment is a bőröndbe, hűvösebb, komorabb, megfűszerezendő estékre tartogatjuk ezt a különlegességet.
2. Soave
Veronától visszafordultunk kelet felé, a 4500 hektár területű Soave fehérboros borvidék központjába, a hasonnevű városba.
Soave a ’70-es és a ’80-as években nagy mennyiségben termelt olcsó fehérbort, melyet külföldre exportált. A borvidék reneszánsza a ’90-es években kezdődött, mikor néhány borászat terméskorlátozásba kezdett. Hamarosan megszületettek az eredetvédelmi szabályok is. Ezek közül a legfontosabb, hogy a bor legalább 70%-ban garganegából készül. A maradék 30% lehet trebbiano di Soave, chardonnay vagy – elenyésző mennyiségben – öt másik, Észak-Olaszországban termesztett fehérszőlő-fajta. A garganega illatban tipikusan fehér virágos, és nagyon szereti az ásványos talajt. A legkomolyabb, Soave Superiore DOCG besorolású borok a magasabb területeken fekvő dűlőkről szüretelt szőlőből készülnek, egyrészt ott, ahol az egykori tűzhányók lávájának maradványaként bazalt- vagy bazaltos breccsa, azaz törmelékkőrétegek találhatóak a mélyben, másrészt ott, ahol a vulkanikus és a mészköves altalaj keveredik. Minden más, alacsonyabb minőségű, azaz hordalékos – s nem mellesleg nyáron fokokkal melegebb – talajon termelt bor Soave DOC besorolású, egyszerű és alacsonyabb savú.
A fallal teljesen körülvett óvároson kívül, a Cantina Corte Mainente borászat udvarán parkoltunk le. Soave bortermelői közül ők a családi pincéket képviselik. A birtokközpontban egyszerre 18 fő tud leülni kóstolni, a két Mainente fivér közül egyikük sürög-forog az asztalok körül, hozza-viszi a borokat, a vizet és persze az elmaradhatatlan tálat a – szigorúan a környéken termelt – sajtokkal, sonkákkal, szalámikkal. Egy szép habzóval indítják a sort, majd jönnek a különböző érleltségű és garganegatartalmú superiorék, végül pedig a helyi édes, a Recioto di Soave, mely a venetói borok közül először kapott magas eredetvédelmi, azaz DOCG besorolást 1998-ban.
A recioto – melyet már az 5. században is dicsérőleg említenek egy Nagy Theodorik keleti gót királynak írt levélben – úgy készül, hogy a bogyókat három hónapon át szárítják a pincészetek emeletein, majd ezután préselik ki őket. Aszalt gyümölcsök és édesfűszerek tömkelege robban a szájban az első korttyal. Ásványosság, kitűnő sav-cukor egyensúly – nem is várnánk többet egy édes bortól, amibe a helyiek nem restellik mandulás kekszkülönlegességüket, a sbrisolonát mártani. Ezt később, egy kis étteremben vacsorázva magunk is kipróbáltuk.
3. Vicenza
Reggel siettünk a Teatro Olimpicóba, ami az európai színháztörténeti tankönyvekben is fontos fejezetet kapott, hogy részt vehessünk az egyik, pontban óra 30-kor kezdődő fény- és hangjátékra épülő „show”-n. A legidősebb, ma is fennálló reneszánsz kori színházat 1585-ben avatták fel. Az épület Andrea Palladio utolsó mesterműve. Palladio – akinek 23 vicenzai épülete és 24 venetói villája a világörökség része – nemcsak az olasz mesterekre volt nagy hatással, hanem Franciaország, Németország, Anglia és az Egyesült Államok számtalan építészére is.
.JPG)
Néhány óra arra elég, hogy a valóban nagy élményt jelentő színházon kívül szemügyre vegyünk még néhány Palladio-épületet – mint például a fő téren található Basilica Palladianát (1617), mely a zseni első középület-megbízása volt, ezzel robbant be a köztudatba –, illetve meglátogassuk a Szent Korona templomot és a Leoni Montanari palotát. Bár Vicenza neve talán kevésbé ismert hazánkban, mint Padováé vagy Velencéé, érdemes erre a venetói városra legalább két napot szánni, és a környéken is kirándulni, a nagyközönség felé nyitva álló villákat célba venni. Magunk is így fogunk tenni legközelebb.
4. Chioggia
Goldoni drámájának, a Chioggiai csetepaténak a címéből ismerős kisváros Velencétől délre. Strandolásra még nem alkalmas tengervíz-hőmérséklet, sok belföldi turista, napfény. A nyüzsgő, szállodákkal teli újvárosból a csatornás, színes házas, macskaköves óvárosba 20 perces a gyalogút, ahol a fő utcán szinte minden harmadik házban étterem működik.
„Solo pesce”, azaz „Csak hal” – mondták a pincérek az El Gato teraszán, de ezt egyáltalán nem bántuk. Csakhamar damasztabroszos asztal mellett ültünk, ahol hideg herkentyűtál és fantasztikus halas, kagylós, rákos tésztaételek kápráztattak el minket. A Michelin ajánlotta vendéglő egyáltalán nem drágább, mint bármelyik konkurense a városban, s mivel Chioggia báját nappal is szeretnénk élvezni, nem csak az El Gato miatt térünk majd vissza szívesen.
Fotó:
Vargha Márk
