Borjour Viva Italia

„Egy élet sem elég, hogy kiismerd magad benne” – mondta Orodán György (a CEWI jeles oktatója, a Pomo D’Oro étterem sommelier-je), amikor régi ismerősként odaléptünk hozzá, és az olasz borok kusza világára panaszkodtunk. Az Appennini-félszigeten ugyanis szinte minden világfajta jelen van, de ezt súlyosbítja az a tény, hogy a termesztett autochton fajták listája is végtelennek tűnik. Ennyiféle művelést, eljárást, klasszifikációt, elnevezést és termelőt – legyen az szövetkezet vagy családi pince – lehetetlenség átlátni. Ezért jóval kevésbé biztos kézzel nyúl az egyszeri borkedvelő egy olyan polchoz, ahol olasz borok sorakoznak, mint egy olyanhoz, ahol például spanyolok.

A mindig színvonalas sétáló kóstolórendezvényeket – például a Mátrai Májust – szervező Borjour Tóth Gábor vezette csapata két héttel a legnagyobb, legfontosabb és legismertebb eseménye, a Magnum elé, egyfajta előhangként hirdette meg Viva Italia címet viselő kóstolóját. A cél az volt, hogy négy hazai borkereskedő cég és a – rendezvény gasztronómiai tartalmáért is felelős – Pomo D’Oro legénységének bevonásával felemelő élményekben részesüljön és pozitív képet kapjon a kíváncsi közönség.

Aki bérletet váltott a rendezvényre, 6 bort kóstolhatott a kereskedőknél, tetszőleges sorrendben. Ez volt a kedvcsináló ahhoz, hogy a vendégek a standoknál maradjanak, és az adott borhoz tartozó magyarázat után „szintet lépjenek”, vagyis ugyanabból a szőlőfajtából egy komplexebb, strukturáltabb bort is megkóstoljanak – bár ahhoz is elég változatos volt a kínálat, hogy a többi szőlőfajta borában is elmélyedjünk.

Az estét végül három standnál töltöttük: a kóstolójegyünk valamennyi tételének kipipálása után először Orodán Györgyhöz tértünk vissza. A megkóstolt nyolc borból most csak hármat emelünk ki, de azokat muszáj. Tavasszal egy izgalmasnak ígérkező Trentino-Alto Adige minitúrára készülünk, ehhez kaptunk kitűnő tippet egy-két korty lagrein formájában. Ezt a tipikusan helyi kék szőlőt 400 hektáron termesztik Dél-Tirolban, érett meggyes, fekete bogyós aromái nagyon behízelgőek. A bor készítője Elena Walch. Azt a 2018-as évjáratot kóstoltuk, melyet a Wine Spectator 90 ponttal jutalmazott. Komoly potenciál van benne, alig várjuk, hogy ott is megkóstolhassuk, ahol született.

Toszkánából egy egészen különleges vörös került a poharunkba: a colorino. Ezt a fajtát szinte mindig beházasítják valamilyen cuvée-be, ám a Spinetta pincészet fajtabort készített belőle, lenyűgözően szép eredménnyel. A 24 hónapos hordós érlelés megőrizte a fekete bogyós gyümölcsösséget, és hozzátette a fűszereket, ahogy kell.

Délebbre haladva egy kicsi és szegény tartomány, Molise meglepő ízvilágú borát kóstolhattuk. A Macchianera cuvée azért hagyott bennünk mély nyomokat, mert még soha nem éreztük, hogy a kökény íze ilyen remek harmóniát alkothat a gyógynövényességgel. Claudio Cipressi 2012-es borát a széles körben elterjedt montepulciano, valamint 15%-ban egy helyi fajta, a tintilia alkotja. 18 hónapos barrique hordós és 6 hónapos palackos érlelés után került piacra. Harmonikus kesernyéje miatt jól illik vadhúsokhoz és érlelt sajtokhoz.

A szemközti standon, Tar Ferenc nemzetközi borakadémikusnál (FineWines) még egy kicsit délebbre „utaztunk”. Három palack sorakozott nála Szicília egyik legjobb termelőjétől, a Tenuta Terre Nerétől. Mi az alap vöröset, az Etna Rossót próbáltuk ki. Az alapanyagul szolgáló nerello mascalese és nerello cappuccio a tűzhányó északi lejtőin termett, így az érett piros gyümölcsösség mellé nagyon komoly ásványosság társul.

Innen Piemont felé vettük az irányt. A Vajra pincészet a hírneves, nagyon magas savú és tanninú, előírás szerint hosszan érlelt barolókban is profi, de Claré nevű borával nekünk azt mutatta meg, hogy egy 2018-as, a barolóhoz hasonlóan 100%-ig nebbiolóból készült bor is lehet kiváló. Héjon tartva, tartályban, majd palackban erjesztik. Az eredmény: friss piros gyümölcsök, lágy tanninok, enyhe pezsgés. Ízlelgetve arra gondoltunk, egy rozé kacsamell mellé elképzelni sem tudnánk ideálisabbat.

A népszerű pugliai fajta, a primitivo is nagy kedvencünk. A bogyók különböző fázisú érettsége miatt egyszerre van benne zöldesség és édesség. Ezek jó aránya esetén, mely itt különösen a szüret időpontjának jó megválasztásán múlik, egy magát nagyon itató bor születik, amiért nehéz nem rajongani.

A talján csizma sarkának másik fontos fajtája a negroamaro. Fiatalon fekete bogyós gyümölcsös, vadcseresznyés, dohányos, míg éretten aszalt szilvás, borókabogyós, gyógynövényes. Opavszky Zsolt (Vinum Regnum) jóvoltából mindkét fajtát volt szerencsénk kóstolni, mert a San Marzano szövetkezetnél magas fokon állítják elő őket évtizedek óta. S ha már évtizedeket említünk: az este csúcspontjaként a pincészet a fennállásának ötvenedik évfordulójára készített Cinquanta nevű házasításában egyesítette igazán e két fajta erényeit. A 12 hónapos barrique hordós érlelés hihetetlen rétegzettséget adott a már tartályban sem épp mindennapi kreációnak.

Bár egyáltalán nem éreztük magunkat elnehezültnek, búcsúzni mégis egy fehéret választottunk: a San Marzano sauvignon-malvasia cuvée-je virágos könnyedségével, vibráló savaival és ásványosságával bizonyította, hogy ha halételeikhez és salátáikhoz szeretnének inni valami jót a pugliaiak, nem muszáj vörösben gondolkozniuk.

Ha telt volna erőnkből, szívesen folytattuk volna még a sort. Olasz borokat kóstolni mindig izgalmas, de választásunkat könnyíti, ha avatott szakemberek vezetnek be minket ebbe a sokszínű és sokszólamú világba. Tegyük ezt minél gyakrabban! Vivát Olaszország!