Vissza
Hétvége az olasz csizma orrán
2024.06.05. | Vargha Márk
Vargha Márk kollégánk szeret olyan helyekre járni Európában, amelyek az útikönyvekben is a legutolsó oldalakon szerepelnek. Ezúttal Kalábria egy kis részét fedezte fel, és most sem jött haza csalódottan…
Érkezés
A pünkösdi hétvégén általában külföldre utazom, repülőjegyet pedig szinte mindig Olaszországba keresek elsőként. Miután az ország 20 tartományából 14-ben már jártam, először is azt kellett eldöntenem, hogy melyik legyen a tizenötödik. Északon már csak az Aosta-völgy maradt „fehér folt,” középen Umbria, délen pedig Abruzzo, Molise, Kalábria és Szardínia. A viszonylag jó menetrend miatt döntöttem úgy, hogy a csizma orrát veszem célba. Budapestről csütörtök este Bariba repültem, ahonnan péntek reggel mentem tovább Tarantóba. Innen napi két vonat indul át a félszigeten – szinte végig a Jón-tenger partján haladva – Reggio Calabriáig. Az egyik reggel, a másik ebédidőben fut ki az állomásról.
Úgy terveztem, hogy az első vonatról leszállok, pihenek egy kicsit a Jón-tenger partján fekvő ókori görög város, Szibarisz romjaira épült Sibariban, majd a második vonatra szállok ott fel. Sajnos egy baleset keresztülhúzta számításaimat, így Tarantóban csak a második vonatot tudtam elérni. A romváros tehát kimaradt, az intercity ablakából viszont utam során mindvégig gyönyörű és változatos tájat bámulhattam: élénkzöld gyümölcsösök, sötétzöld olívaültetvények, legelők, tarlók, szőlőtőkék (utóbbiak a Cirò nevű falunál) váltották egymást, a türkiznél is világosabb tenger hullámai pedig sokszor a vonattól pár méterre elhelyezett hullámtörőknek csapódtak. Nem mentem azonban el teljesen Reggióig, hanem Catanzaro Lido állomáson átszálltam a Lamezia Termébe tartó motorvonatra. Ez utóbbi várost választottam ugyanis barangolásom kezdő- és végpontjának. Pünkösd hétfő délben aztán az ottani repülőtérről induló fapadossal érkeztem Bécsbe, ahonnan néhány óra séta után busszal mentem tovább Budapestre.
Dél-Olaszország középhaladóknak
Kalábria és keleti szomszédja, Basilicata két, a turisták körében náluk sokkal népszerűbb régió, Szicília és Puglia/Apulia közé ékelődik. Szicília elsőségét gazdag történelme, normann-arab öröksége, a szervezett bűnözés furcsa – filmtrilógiában is megjelenített – romantikája, hihetetlen kulináriája (a kuszkusztól az arancinón és a brontei pisztácián át a cannolóig és még tovább), természeti szépségei – különösen vulkánjai – biztosítják. Puglia visszafogottabb: kevesebb kulturális látnivaló, sokkal nagyobb köztisztaság. Egyre kedveltebb, hatalmas zöld síkság, Olaszország talán legszebb strandjaival, fantasztikus ételekkel – mint az egyik kedvenc sajtom, a stracciatella –, és olyan minőségű és választékú olívabogyóval, ami talán semmilyen más mediterrán régióban nincs. Nem beszélve a két tartomány szőlőfajtáiról, melyek közül a toplistám élén a pugliai susumaniello áll. Pezsgőként, rozéként, könnyű és érlelt vörösként is megállja a helyét.
Szóval, Kalábria más: ez most is egy szegény vidék, Itália majdhogynem legszegényebbje. Lakói több hullámban vándoroltak az elmúlt évszázadokban északra vagy külföldre. Bár én is a legszebb részén jártam most, mégis feltűnő volt a sok elhanyagolt vagy épp romos ház. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy szerkezetkész épületeket már vagy még nem akarták tovább építeni. A délen sok városban látott barokk paloták is szerényebbek itt: legfeljebb a kapu kerete díszes, a homlokzat nem. Az emberek nagy része kis autókkal jár és egyszerűen öltözködik. Szemét viszont szinte sehol sincs eldobva, a közterületek tiszták és rendezettek. Minden adott, hogy a magyar ember, ha nem vágyik túl sokra, csupán az olasz életérzésre turistahadak nélkül, megkaphassa azt.
A tejeskávé és a tejszínes krémmel töltött kifli egy macskaköves térre kiülve ugyanolyan jól tud esni reggelente, mint bárhol máshol Olaszországban. Nagyokat sétálni, sikátorokba bekukkantani, virágzó jacarandát, murvafürtöt, leandert csodálni, padon ücsörögve unalomig tengert és hajókat nézni, kék zászlós strandon kicsi halak vádlibökdösésén meglepődni itt is lehet. (Május közepén, feltéve hogy napsütésre ébredünk kora reggel, 11 órakor már bátran fürödhetünk. Ha borult az égbolt, inkább hagyjuk ki a lubickolást, nem lesz kellemes. Jó hír viszont, hogy ha esik, nem kell kétségbe esni, ugyanis a csapadékhullás legfeljebb fél órára rontja el a kedvünket.)
Az emberek csodálatosak: velem itt történt meg először Itáliában, hogy bár olaszul beszéltem árushoz, pincérhez, jegykezelőhöz, próbáltak kedvemben járni azzal, hogy angolul, sőt németül válaszolnak. A Reggio–Lamezia viszonylaton egy olyan hölggyel utaztam együtt, akinek nem csak élmény volt ékes kalábriai dialektusát hallgatni, mikor telefonon beszélt, hanem mikor látta, hogy tanácstalanul forgolódok a hegy lábánál lévő vasútállomáson, pici autójával felvitt Nicoterába. Tropeában a cukrászdában reggel ajándék süteményt kaptam. Ugyanitt a telt házas, díjnyertes pizzeriában, ahol a három pizzaiolo hibátlan összjátékát órákig tudtam volna nézni, ugyanabban a figyelemben részesültem a pultnál a bárszéken helyet foglalva, mint az asztaloknál ülő vendégek. S egyébként is: bár délies ráérősségre számítottam, mindenhol gyorsan szolgáltak ki és megfelelően tájékoztattak – a vonatok „kötelező” késése így már kevésbé bosszantott.
Négy jó városka
Déltől északra haladva négy városban töltöttem több-kevesebb időt.
Scilla kavicsos partja péntek reggel 8-kor teljesen kihalt volt. A lidók, vagyis a strandbüfék még nem nyitottak ki. Heverészés közben zajból kétfélét lehetett hallani: a tenger morajlását és a madarak csicsergését. A meditatív állapotot az egyik bár kávéjával és kiflijével törtem meg, lassan a nap is kisütött, megjelentek a helyiek és mutatóba fél tucat hátizsákos turista. A hely elképesztő májusi nyugalma – főszezonban nyilván más a helyzet, de a forróságban nem merészkednék szerelmetes városomnál, Modenánál délebbre – feledteti, hogy a nem látogatható vár sziklájában mitológiai szörny lakott. A település a nevét ugyanis a hatfejű és tizenkét lábú Szkülláról kapta. Hosszú nyakon ülő fejeivel ragadta el a tengerészeket, akik, ha ki akarták kerülni, közelebb sodródtak Kharübdiszhez, a Messinai-szoros túlpartján lakó, rettenetes örvényeket teremtő lényhez. Mindenesetre az argonautáknak, Odüsszeusznak és Aineasznak sikerült kikerülniük a kettős veszedelmet.
Nicotera kopottas, álmos, sikátoros városka. Központjában templom és magánkastély, több szinten futó utcáin kihelyezett padokról fantasztikus kilátás a tengerre és a változatosan megművelt szárazföldre, tiszta időben az Eolie-szigetekre, köztük Strombolira.
Tropea úgy kirakatvárosa Kalábriának, hogy észre sem vesszük. A reklámplakátok, imázsfilmek, utazási prospektusok kötelező tartalmi eleme. Nyüzsgő sétálóutca, a magas sziklafalra épült házsorról kilátás a kempingre, amögött pedig egy magányos, hatalmas és agyonfotózott szikla, tetején kicsi templommal. A strandok, az éttermek, az ajándékboltok sokasága marasztal a helyen, ami egy nap alatt keresztül-kasul bejárható.
Pizzo hideg desszertjéről, a tartufóról híres, de a fekvése, nappali és esti hangulata sem utolsó élmény. A tartufo miatt főterén fél tucat cukrászdába ülhetünk le és élvezhetünk a másik két tengerparti városkához, Scillához és Tropeához képest más, koncentráltabb délolasz nyüzsgést. Pizzo volt az utam legkellemesebben borzongató helyszíne.
Kalábria gasztronómiájáról következő írásunkban mesélünk…
Fotó:
Vargha Márk
