Vissza
Akit a pizza füstje megcsapott
2022.02.15. | Upor László
Little Italy Budapesten, a Király utcában. Számtalanszor jártunk náluk, de a desszertig csak egyszer jutottunk. Nem hiányzott. Ilyen egy autentikus pizzéria a hetedik kerületben…
Egyszerre magyar és olasz retró a budapesti Lövölde tér (nem, nem dúdoljuk ide a megfelelő sorokat) tőszomszédságában, a Király utca torkolatánál. Mintha egy hetvenes évekből itt maradt (valaha füstös) presszóba költözött volna be egy délolasz kukta vagy egy Nápolyt járt jó szemű séf. Ki tudja, talán így is volt. Sosem firtattuk. Ugyanazok a falak, ugyanolyan kőpadló, mint egykor. A vitrinszerű nagy ablakban most fehér Vespa áll, de úgy képzeljük, ötven éve ott kocogtatta kis alpakkakanalával a vastag üveg presszóspoharat valamelyikünk nagynénje és valaki más nagybátyja, itt eresztette bele lassan a forró „fekete” barnás habjába a lassan felszíneződő kockacukrot, miközben szórakozottan bámult ki a nyüzsgő Király (akkor épp Majakovszkij) utcára.
Most hatalmas poszteren a Vezúv virít, a falon futballrelikviák, a lapostévén olasz nyelvű sportcsatorna adása megy, a személyzet olaszul vagy angolul beszél, a vendégsereg szintúgy. Néha megüti a fülünket egy-egy magyar szó, ilyenkor kicsit meglepődünk.
A hely annyira olasz, hogy a sziesztát is szigorúan betartják: délután 3-tól 6-ig zárva tartanak. (A rajongók kicsit féltek tőle, hogy a világjárvány az ideiglenes bezárást akár örökösre is változtathatja, de szerencsére a „Kisolasz” remekül életben maradt, és ma nyüzsgőbb, mint valaha.)
Ahogy körbenézünk, mintha mindenki ugyanazt enné – de mindenki mást –: egy futurisztikus menza, ahol a tányérokon ülő, pirított halványdrapp szélű, de nagyrészt pirosra festett korongon hol sárgásabb, hol zöldebb, hol fehér, hol mélypiros „feltét” virít. Gomba, articsóka, sajt és még több sajt, szalámi, sonka, olajbogyó.
Az étlapot (lényegében: pizzalapot) böngészve az ember úgy érzi, amelyik pizza ebben a pazar névsorolvasásban nem szerepel, az nincs is, de ha kérnéd, készséggel megcsinálnák neked. Ha volna itáliai rokona Gombóc Artúrnak – legyen a neve mondjuk Arturo Gnocchi –, ő biztosan büszkén sorolná: a négysajtos, a gombás, a tonhalas, a gombás, a tiroli, a magyaros – és így tovább –; cozze, calzone, gamberetti, calimera, contadina, capricciosa – dallamos-illatos nyelvlecke –; az idei, a tavalyi, a lyukas, a szögletes – ja, olyan nincs, itt minden pizza kerek.
Kerek és ropogós. Aki szivacsosan nyomkodható, kispárnás pizzát enne (és miért ne ehetne, szabad országban eszünk, ízléssel nem vitatkozunk), az semmiképp ne ide jöjjön. Itt a vékonyra nyújtott, ropogósra sütött „nápolyi” dívik (aha, nem is képzeltük másképp). Olyannyira, hogy sokan bemelegítésnek vagy levezetésnek a mellékelt joghurtszószba vagy különlegesen finom paradicsompürébe mártogatva „üresen” is eszik az ilyenkor grissininek becézett, élesen recsegő-ropogó tésztát – ami pohárba állított aprócska gímszarvasagancsok formájában érkezik az asztalhoz.
Az ételhez ital is kívánkozik. S ha nem csak vízre vágyunk, választhatók persze a szokásos cukros-buborékos üdítők, meg a nem éppen különleges borkínálatot is tesztelhetjük, de talán a legjobb az olasz sör – ha már!
Nem volnánk igazságosak, ha nem említenénk meg a feladatát tökéletesen betöltő tiramisùt és profiterolt, de kétséges, hányan veszik igénybe ezt a kényelmesen édes extra szolgáltatást, miután – nyilván – egyedül befaltak egy egész malomkereket.
Mármint a szerencsések, akik vagy valami kifürkészhetetlen okból épp a megfelelő pillanatban érkeztek, hogy lecsapjanak egy megürült székre, vagy volt annyi eszük, hogy előre helyet foglaljanak. Mert bizony ebben a retropresszó hangulatú eldugott zugban (ó, kérem, hisz ez a Körúton kívül esik!) hétköznap is nehéz, de hétvégén szinte lehetetlen szabad asztalt találni.
Elvitelre persze olyankor is kérhetünk pizzát. Csak hát az (azon túl, hogy fölöslegesen szaporítjuk a papírhulladékot) mégsem ugyanaz. Nem ugyanaz, mint futballmezek, rajongósálak, klubzászlók (és a Vezúv!) tövében és egy porcelánfehér robogó (nem Panni: Vespa) szomszédságában – kicsit Nápolyban – falni a falnivalót. Mielőtt kilépünk a pesti, meglepően retró éjszakába.
Megjegyzés: "lapzárta" után újra elmentünk az étterembe, és most először megkóstoltuk a bivaly mozzarellás capresét. Nem is értjük, miért vártunk ilyen sokáig...
Fotó:
Upor László
