Vissza
Kékfrankos Élménynap Sopronban
2022.10.08. | Vargha Márk
Tizenegy órán át tartó sétálókóstoló, megszámlálhatatlan ínyencfalat, élő zene és jó hangulat: ezekben lehetett része azoknak, akik ellátogattak a soproni Kékfrankos Élménynapra…
A meghívó fél a Soproni Borút Egyesület volt, a helyszín pedig a város szívében található Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ. A szervezők azt tűzték ki célul, hogy a látogatók számára minél szélesebb panorámát nyissanak legnyugatibb borvidékünk éttermeinek és borászatainak világára. Előrebocsátjuk, hogy ezt a célt sikerült maradéktalanul elérniük. De nézzük sorjában…
Gasztronómiai kínálat a teljesség igényével
Napsütéses őszi időben érkeztünk a hűség városának tágas művelődési központjába. Délelőtt tízre járt az idő, az emelet hatalmas előterében a borászok még a sétálókóstolót készítették elő, a nagyterem bejáratánál viszont már álltak a gasztrokiállítók asztalkái, így a finom falatok kóstolásával indítottuk a programot.
A vendégek többsége örömmel merült el az ízek élvezetében: a csípős és csemege szarvasmarha-, illetve bivalyszalámik, a medvehagymás-csalános-borsikafüves aprósütemény, a különböző sajtok, a húsos babkrém és az egyéb helyi termékek kóstolása élményszámba ment. A vegánok sem maradtak éhen, nekik például kétféle ízesítésű kesudiósajjtal, kétféle zöldségkörözöttel és négyféle tapenáddal kedveskedtek a vendéglátók.
Ebéd- és vacsoraidőben is a bőség zavarával küzdött a nagyközönség: kóstolófalatok garmadája, a kacsacombtól és házitésztától a paprikás krumplin át a vadhússal töltött ravioliig vagy a (helyi specialitás) babstercig óriási volt a főételválaszték, a desszerteket már nem is említve. Gyorsan megértettük, hogy mi a feladatunk: minél többet kóstolni minél több mindenből.
Az egyes „körök” között pedig volt idő pihenni, a kiváló zenészek nyújtotta koncertek által kikapcsolódni, illetve Taschner Tamás vezetésével városi sétákon részt venni. Borral foglalkozó újságírók számára mindig a pincészeteknél kóstolás a legizgalmasabb, de a nap végére megállapíthattuk, hogy a remekül összeállított programnak köszönhetően anélkül is teljes volt az élmény, az általunk tapasztalt apró gyermekbetegségek pedig gyorsan kinőhetők.
A borokról
No de térjünk a lényegre, vagyis a borokra, melyek palettája túlmutatott Sopron fő fajtáján, a kékfrankoson. A hosszú idő alatt tizenhárom pincészetnél tudtunk minden hozott borból kóstolni, ezek nagy többsége jó szerkezetű volt, de általánosságban az is elmondható, hogy aromapalettájuk nem volt túl széles. Sok standnál elhangzott a pincészetek munkatársaitól az, ami a mi tapasztalatunkkal is egybevágott: a megízlelt kékfrankosok többségét – nyilvánvalóan a piac nyomására – fiatalon palackozták, így tanninjaik még nem kerekedtek le. Tanácsunk tehát az, hogy ha a kedves olvasó – a lentebb felsorolandó kivételektől és az Ungerben készültektől eltekintve – soproni kékfrankost vásárol mostanában, nyugodtan tegye el pár évre, a hosszabb érlelés valószínűleg jót fog tenni neki.
1. Fehérek
Még folyik a gondolkodás arról, hogy mi lehetne a borvidék emblematikus fehér fajtája, ám amíg ez ügyben nem születik konszenzus, tág terepe marad a kísérletezésnek, amelynek jó néhány szép eredményével mi is találkoztunk. Ilyen volt például a Zachár Pincészet halvány aranyszínű, érett almaillatú, ízben viszont mindenek felett ásványos zöld veltelinije. Vagy ugyanebből a fajtából a Steigler Pincészeté, mely gazdagságát némi batonázsnak is köszönheti.
A Vincellér zenitje élénk barackossága miatt tetszett. A Lővér Pince chardonnay-jának 13,5%-os alkoholját magas savak ellensúlyozzák, ízében is a frissesség dominál: sárgadinnye illatban, birsalma ízben. A legszebb fehérnek a Bónis-Reitter Pincészet Vadvirág névre keresztelt zenitjét találtuk. 14,5%-os alkoholja egyáltalán nem lóg ki, nagy testű, illatában rengeteg mezei virág, ízében a legkisebb édesség nélküli hársmézes érzet szolgálta meg dicséretünket.
2. Kékfrankosok
A gyümölcsös karakterűből Luka Enikő és a Zachár 2020-asát, Pfneiszlék és a Steigler prémiumát és a Hauer 1976 nevű 2018-asát ítéltük a legjobbnak. Rozmaringossága miatt kilóg a fenti sorból, de szintén remek a Winelife 2018-as prémium kékfrankosa, ahogy avaros-gombássága miatt a Lővér 2020-asa is (ezt a város borának is megválasztották). Megosztó, de épp ezért ér meg egy próbát a borait sok maradék cukorral készítő Fényes Pincészet 2021-es reduktív, „szilvaparfümös” kékfrankosa.
3. Más vörösök
A fajtaborokon, a Winelife cabernet sauvignonján, a Steigler syrah-ján, Taschner Kurt és az Etyeki Kúria merlot-ján kívül a Lővér nagy potenciált magában rejtő Lővér Cuvée nevű birtokborát (kékfrankos, merlot, syrah, pinot noir), a Gangl Pincészet finom fűszerekkel teli Grosszfater Cuvée-jét (9 rész kékfrankos 1 rész cabernet sauvignon) ajánljuk.
4. Habzók
A Hauer csendes királyleánykája is hozza, amit várunk tőle, ám az ugyanebből a fajtából, ugyanerről a területről szüretelt szőlőből készült gyöngyözőjéből kartonszám vennénk a meleg napokra. Frissítő, illatos, nagyon itatja magát. A rozévonalon a Stubenvoll kékfrankos pét-natjából repetáztunk is, nemcsak beltartalma, hanem a címkéjén olvasható találó megnevezés miatt: „őspezsgő.”
Kerekasztal-beszélgetés konklúziókkal
A nap végén a gasztronómia kitelepült képviselői elhagyták a helyszínt, az ízek helyét pedig a gondolatok vették át. „A bor beszél belőlünk” címmel Viniczai Sándor borszakíró moderálásával vette kezdetét egy élvezetes kerekasztal-beszélgetés Molnár Tibor, a Borút Egyesület elnöke, Taschner Kurt, a Magyar Bor Akadémia főtitkára, Fiáth Attila borakadémikus és Csizmadia András gasztronómus részvételével. Elhangzott, hogy egyetlen fajtára nem, hanem magára a borvidékre, helyesebben az ott kiérlelt stílusra érdemes csak brandet építeni. Ahogy az is, hogy a soproni – és a magyar – bor hosszú távon akkor fog megmaradni, ha a családok profitot képesek termelni, és azt visszaforgatva fejlesztik örökségüket nemzedékről nemzedékre. A beszélgetés résztvevői végül megállapították, hogy manapság már nem a tudás vagy a minőség jelent problémát, hanem az értékesítés, tehát akkor tudunk majd jelentősen előbbre lépni, ha a szőlész – borász – eladó háromságából utóbbi országszerte megerősödik.
Hallhattuk, hogy kulcsfontosságú az ide utazók „megszólítása”, hiszen a természet, a történelem, a kultúra és a gyógyvíz mellett a pincészetek jelentős turisztikai vonzerőt képviselnek. Ám ennek az is feltétele, hogy folyamatos nyitvatartással üzemeljenek, a vendéglők pedig soproni bort kínáljanak a fogásaik mellé. Jó volna, ha az itt élő, ám ausztriai vendégmunkásként dolgozó, fizetőképes közönség asztalára nemcsak hétvégén, hanem akár hétköznap esténként is kerülne egy-egy üveg jó soproni bor.
A nagy kiugrásnak még mindig teljesületlen feltétele az eredetvédelmi rendszer megalkotása, a trendivé válást ugyanakkor kétségtelenül segítheti, hogy a magas savak mellé a klímaváltozással most kezdenek felzárkózni a cukrok, vagyis egyre kevésbé szikár, sokkal inkább „kedves” borok születnek a Soproni borvidéken.
A Kékfrankos Élménynap a kreativitás, a sokszínűség, a lokálpatrióta büszkeség és a tapintható vendégszeretet jegyében telt. Egyszerre hatott jótékonyan testünkre és szellemünkre. Sem a tömeg zajától, sem az idő szűkösségétől nem fáradtunk el. Bízunk abban, hogy e rendhagyó seregszemle csupán az első volt a sorban, ugyanis folytatásra – s talán az ételek és a borok még szorosabb összekapcsolására – feltétlenül érdemes!
Fotó:
Vargha Márk
