Vissza
Galícia, a zarándokok földje
2019.09.27. | Vargha Márk
Ha Spanyolország felé vesszük az irányt, legtöbbször Madrid, Barcelona, Andalúzia vagy esetleg Baszkföld a cél, pedig a kissé hűvös északnyugati partvidék is számtalan titkot rejt. Fedezzük fel Galíciát! Érdemes…
Mi tagadás, vonzódunk a Magyarországon kevésbé vagy egyáltalán nem ismert európai tájakhoz. Marchéban is remekül éreztük magunkat, és már akkor eldöntöttük, hogy következő célpontunk a harsogóan zöld és kellemesen hűvös Észak-Spanyolország lesz, azon belül is Galícia, amiről itthon főként az El Camino zarándokút jut az emberek eszébe.
Három napunk jutott a kirándulásra, ezért – mivel a régió területe akkora, mint a Dunántúlé Pest megye nélkül – hosszas tépelődés után Santiago de Compostelát és a tartomány délnyugati részét választottuk. Azért az utóbbit, mert az utunk koronájának kiszemelt Salnés Rías Baíxasnak, Galícia borvidékének a legjobb albariñókat adó része is itt fekszik.
Santiago de Compostelában a Szent Jakab katedrális az El Camino végpontja, belül az apostol szobrával és sírjával. A legenda szerint a jeruzsálemi keresztényüldözés miatt hajón hozták a holttestet idáig, ezután lett a 11. századtól kezdve a kereszténység egyik legfontosabb zarándokhelye. Maga az Út is gyűjtőnév: a legismertebb útvonal, ami a francia határtól a Vizcayai-öböl partján vezet ide, az Északi Camino, de indul Camino például Lisszabonból, Alicantéból, Valenciából, Granadából, Madridból, sőt az észak-galíciai Ferrolból is. Így a székesegyházat körülölelő egységes stílusú, hatalmas, méltóságteljes terek közül a legnagyobbon, ahol a tartományi tanács épülete is áll, dudaszó (ez itt is helyi hangszer!) kíséretében hemzseg a valamelyik úton ideérkezett zarándokok tömege. Nagy hátizsákos, túrabotos, fáradtan mosolygó emberek – itt sokan vannak, de a tartományban autózva a legkisebb félreeső faluban is összefuthatunk velük.
A középkori belváros többi része nyugodtabb, egymást érik a kis üzletek, kávézók, éttermek. A piac négy csarnokából az egyik a minibisztróké: foglaljunk helyet a bárszékek valamelyikén, és csak győzzünk választani az aznap hajnali fogás ínyencfalatai közül! A szentről elnevezett fésűkagylón kívül kérhetünk számtalan mást is, és nemcsak a messze földön híres polipot és herkentyűket, hanem helyi marha- és sertéshúsételeket, sajtokat és ezek kombinációit. A szintén innen származó padrón paprika pedig üdvözlőfalatként szolgál.
Aki meg szeretné hosszabbítani Caminóját Santiagóból (és – míg be nem tiltották – ruháit itt elégetni), vagy egyszerűen csak – mint magunk – a végtelen óceánban szeretne gyönyörködni, egy igazán romantikus helyen teheti meg: Fisterra világítótornyánál, Spanyolország legnyugatibb pontján. Könnyen lehet azonban, hogy a távolba nézés széles körben kedvelt sportágát mégsem tudja művelni, mivel az évi közel 2000 milliméter csapadék aznapra jutó része és az errefelé igencsak gyakori sűrű köd itt éri utol.
Szerencsére nem maradtunk a skót partokat idéző látvány nélkül: a tengerparti útvonalat választottuk, és a köd is gyorsan oszlott, így szebbnél szebb halászfalvakban állhattunk meg. Szinte mindegyikük megér egy szünetet, parkolóhelyet bőséggel találunk.
Építészeti-kulturális vonatkozása miatt a környék leghíresebbje Carnota, ahol a legnagyobb sűrűségben találhatók horreók, azaz kőből épített magtárak. Bár többségük már nyilvánvalóan használaton kívüli, a helyiek vigyáznak rájuk: ha új ház épül is a régi helyére, a horreo marad. A legnagyobb a városka temploma mellett áll, 22 pillérpáron. 1790 és 1793 között épült, közel 35 méter hosszú, majd 2 méter széles, 3 ajtós, igazi turistalátványosság, s nem mellesleg nemzeti műemlék.
Legdélebbre, Tui utcácskáin sétálva megelevenedett a középkor, de nem csak emiatt marad a hely legszebb emlékeink egyike: a Miño határfolyóra és a környező hegyekre nyíló kilátás mellé végre jó idő is társult. Nem hagyhattuk ki persze, hogy átsétáljunk a hídon, és a portugálok kulináris büszkeségét, az arroz de mariscót, azaz herkentyűs-rizses egytálételt sem, amit a majdnem szemközti kisváros, Valença egyik vendéglőjében fogyasztottunk.
Nemcsak az itt is termelt alvarinhóval (helyi szőlőfajta, igen jó bort ad) kísért ebéd nyerte el tetszésünket, hanem a teraszszerű erődrendszer is, melynek tetején sétálva talán még festőibb a kilátás a spanyol oldalra, mint fordítva.
Vigo a legnagyobb halászkikötő az országban, de autó- és hajógyára, sőt neves futballcsapata is van. Az iparosodás szembetűnő nyomot hagyott a városon, mégis találunk olyan környéket, ahol a helyiekkel együtt élvezhetjük az óceáni naplementét és a távolban megcsillanó, fokozottan védett, belépődíjas (!) Cíes-szigeteket.
Vigótól Fisterráig sorakozik az az öt félsziget, amelyek partján bárhol kiváló vízminőségű strandokat találunk, de készüljünk fel rá, hogy a víz szokatlanul hideg. A második félsziget, Salnés déli részén fekszik a legelegánsabb nyaralóhely, a „Galícia Marbellájaként” is gyakran emlegetett Sanxenxo.
Innen pedig szinte csak egy ugrás bármelyik a 34 pince közül, hogy végre az albariñók élvezetének szentelhessük magunkat. Nehéz volt a választás, hogy az időszűke miatt a nagyobbakba (Martin Códax, Mar de Fradés, Paco y Lola) vagy a kisebbekbe látogassunk-e el, végül a távolságok és nyitvatartások segítették döntésünket. A borvidék északkeleti csücskébe, két kúriába vezetett utunk: a kaméliaültetvénnyel büszkélkedő Pazo de Rubianesbe és a Pazo de Baiónba, amit állítólag egy drogbárótól koboztak el.
Mindkét helyen olyan szépséggel, kedvességgel, tudással és profizmussal találkoztunk, hogy utunk végén biztosan tudtuk: a pincészetekről külön írásban számolunk majd be a Borsmentán. Tehát: folytatjuk!
Ahogy folytatjuk majd Galícia felfedezését is, újabb partvidékekkel és újabb pincékkel, remélhetőleg Asztúriával és Leónnal kiegészítve. Aztán ha az is megvan, szívesen elkezdjük majd elölről az egészet…
