Kuba – Santa Clara

Az utazás kissé viszontagságos…

Havannának búcsút intve az ország belseje felé vettük az irányt, Santa Clarába indultunk Viazul busszal. Komolyan, igazi élmény volt. A felesleges, értelmetlen munkát végző emberek sokasága, a buszra szállás bonyolultsága minden képzeletet felülmúlt. Egy hölgynek pl. az a munkája, hogy rafiából készült zsákokat tépked szét, kihúzogatja a szálakat, majd a gyönyörű, hófehér fogaival egyforma hosszúra harapja. Ezeket belefűzi a csomagok azonosítására szolgáló címkékbe, nagy gonddal csomót köt rá, és egyforma halmokra rendezi. Hogy miért nem kap egy ollót, arra nincs magyarázat. Ennyire azért nem lehet hiánygazdaság.

Igyekeztünk érdeklődéssel nézni a helyzetet, és arra gondolni, hogy legalább van munkájuk ezeknek az embereknek. Annak ellenére, hogy még itthonról online megvettük a jegyet, 1-1,5 órával korábban kellett érkezni, és a kinyomtatott jegyünk helyett 3 kézzel írt papírt kaptunk, amelyekre nagyon kellett vigyázni. Komolyabb felszállási procedúra volt, mint egy repülőtéren.

Minden közösségi tér – nem tudok rá jobb jelzőt – olyan szocialista. Ezt azok értik igazán, akik éltek a 70-es, 80-as években. Értelmetlenül nagy terek, kapuk, hatalmas, lelkesítő falfestmények.

Az út nagyon hosszú volt, közel 300 km (~7100 Ft a buszjegy), de érdekes volt nézelődni. Igaz, hogy az autópálya 2x2 nagyon széles sáv, de igen leromlott állapotban. Azon, hogy az út szélén kerékpáros vagy lovasszekér jön – akár szemben a forgalommal –, nem kell meglepődni.

A városok határában az autópálya szélén sok stoppos sétál, akik a markukban pénzköteggel integetnek, próbálnak fuvart szerezni.

Az áramszünet romantikája

Sötétedés után megállt a busz egy útszéli pihenőnél. Abból sem volt gond, hogy kicsit túlszaladtunk, mert épp nem volt áram, és nehéz volt észrevenni a fogadót. Mikor erre rájött a sofőr, tolattunk egy darabig. Igen, az autópályán. A pihenő alatt mindenki világított a telefonjával, a busz befordult az asztalok felé, és felkapcsolta a fényszóróját, hogy lássunk is valamit. Fogjuk rá, hogy romantikus.

Az áramszünetek elég gyakoriak. Amikor elsötétül a világ, nincs morgás, bosszankodás, hanem azonnal zseblámpák kerülnek elő, felvillannak a telefonok lámpái, és megy tovább az élet. Amikor újra „lőn világosság”, hatalmas az örömujjongás. Az itteni közvilágítás számunkra elfogadhatatlan lenne. Nagyon ritkán vannak lámpák, már ahol vannak, és azoknak is alig van fényük. A kisebb településeken csupán egy-kettő akad a központban.

Útközben kis falvak és borzalmas lakótelepek váltották egymást. És továbbra sem láttunk olyan ajtót vagy ablakot, ahol ne lenne rács.

Santa Clara, Kuba egyik gyöngyszeme

„A hős gerillák városának” is nevezik, hatalmas a Che Guevara-kultusz. Che Bolíviában halt meg, de az állítólagos maradványait Kubába szállították, és egy monumentális mauzóleumban őrzik, ami előtt tekintélyes méretű felvonulási tér terül el. A 22 méter magas Che Guevara szobor uralja az egész környéket.

Erős a katonai felügyelet, nem mindegy, hogy melyik lépcsőt használjuk, mindent, még a legkisebb táskát is le kell adni, fényképezni csak egyetlen helyen lehet az épületben. A turisták mellett vidám, vörös nyakkendős úttörőcsoportok jönnek tisztelegni.

Az egyik helyiségben Che Guevara és 29 harcostársának maradványai vannak kőbe vésett fülkékben, és a Fidel Castro által 1979-ben meggyújtott örökmécs lobog. A másik teremben Che Guevara személyes tárgyait és a hozzá kötődő emléktárgyakat, fotókat állították ki.

A forradalomról dióhéjban

A Fidel Castro vezette kubai forradalom a Santa Clara-i rohammal vívta ki végső diadalát. Fulgencio Batista elnök próbálta megtartani a hatalmát, egy vonatban fegyveres katonákat, lőszert és élelmiszert küldött Havannából. A gerillák Che Guevara vezetésével kisiklatták a vonatot úgy, hogy 30 méternyi sínt buldózerrel megrongáltak. Több órányi ádáz harc után a gerillák győztek. Sok katona átállt és összebarátkozott azokkal a lázadókkal, akikkel órákkal azelőtt még harcoltak.
Másnap Batista elhagyta az országot, a forradalom győzedelmeskedett, és elkezdődött a Castro-korszak.

A kisiklatott szerelvények a mai napig ott állnak, mellettük José Delarra kubai szobrász emlékműve. Önjelölt idegenvezetők azonnal lelkesen mesélik az itt történteket. Nem kérnek pénzt, de nagyon hálásak pár dollárért.

El lehet gondolkozni, hogy ki is volt Che Guevara, ez a művelt, nagy tudású, szuggesztív férfi. A lázadó szellem megszemélyesítője? A társadalmi igazságosság eszményéért küzdő forradalmár? Kalandor? Egy örök lázadó? Hidegvérű gyilkos?

Városi túra bicitaxival

A város főtere nagyon hangulatos, jó lett volna itt egy kicsit több időt eltölteni.
Mivel csak egy napunk volt a városban, bicitaxist fogadtunk. Jó döntés volt, szép kerülőkkel sok mindent megmutatott a városból. Már-már vicces volt, ahogy a sofőrből előlépett idegenvezetőnk újabb és újabb helyszíneket javasolt, és mindenhol alkudozott az árról, és nagyon elégedetten tette zsebre a rendszeresen kialkudott 5 dollárosokat. :) Végül annyira boldog volt, hogy még ajándékot is kaptunk, egy Che arcképével ellátott 3 pesós bankjegyet.

Másnap Santa Maria felé vettük az irányt, egy bérelt mikrobusszal, Ez a sziget volt a konferencia helyszíne.

(folytatjuk)

Az előző részeket itt találja:
1. rész:Kuba – egy másik világ
2. rész:Kuba – Havanna kívül-belül
3. rész:Kuba – Hemingway nyomában