Fontos az összefogás

Ember tervez…

Amennyire vártam a disznóöléses programunkat, olyan gyorsan döntöttem arról, hogy sajnos törölnünk kell. Amikor előkészítettük a rendezvényt, nem számoltunk azzal, hogy éjszakára -15 Celsiust jósolnak egész hétre, és nappal sem megy a hőmérő higanyszála 0 °C fölé – ilyen körülmények között a rendezvény senki számára nem lett volna élvezhető. Aztán elérkeztünk január 24-éhez, és fantasztikus idő volt, nem kellett volna bedőlnünk az előrejelzésnek, de akkor már nem lehetett mit tenni. 

Nem maradt el viszont, sőt igen jó hangulatban telt a délutáni Vince-nap. A borvidéki összefogásnak köszönhetően ilyenkor mindig különbusz szállítja a közönséget, és hét borászatnál áll meg bizonyos időközönként. Régóta dolgozunk így együtt, és nekünk, házigazdáknak kifejezetten jó az élmény, de úgy érzem, hogy a közönség is örül annak, hogy egy napon több pincét is meglátogatva alkothat képet a borvidék sokszínűségéről.

A borvidéki egységről

Fontos az összefogás, és a mai világban a kis közösségek összetartása meghatározó lehet, ezért is esett nekünk rosszul, hogy kimaradtunk Pannonhalmán a pH-Érték összefogásból. Egyszerűen nem hívtak meg minket, pedig akkor a borvidék legnagyobb, már országosan ismert borászata voltunk. Azóta évek teltek el, és úgy gondolom, hogy a csalódottságot és a sértettséget félre kell tenni, mert az nem visz előre. Mostanában tapasztalható némi közeledés a borászatok között, meglátjuk, hogy ez merre vezet bennünket, de meggyőződésem, hogy a borvidék érdeke mindenképp az egységet igényli. 

Bál van!

Tele programmal a január. Most először szervezett bált az én volt iskolám, a Kazinczy Gimnázium. Érdekes kapcsolatom volt ezzel a sulival. Akkor is Győr egyik legjobb gimnáziumaként tartották számon, és ez ma is így van, de a mi időnkben voltak olyan tanárok, akik eléggé megkeserítették az életünket. A bálon mellettem ülő egykori kazinczys diákkal megállapítottuk, hogy olyan volt ez az iskola, mint a Matula az Abigélben (ez az egyik kedvenc filmem egyébként). A fizikatanáromtól – aki anyukámat is tanította – rettegtem, és egyszer, amikor már én is kb. 15 éve elhagytam az iskolapadot (anyukám akkor 48 éve) találkoztunk vele Győr belvárosában. Köszöntünk, ahogy illik, ő gyanakodva nézett ránk, majd jelezte, hogy anyukámat megismeri, de arról fogalma sincs, hogy én ki vagyok. „Hát, pedig én sosem felejtelek el” – gondoltam. 

Az iskola egyébként sok szempontból meghatározó volt az életemben, az első szerelmemet is itt ismertem meg, és az vitathatatlan, hogy nagyon jó alapokat kaptunk, csak ezt néha lehetett volna egy kicsit kedvesebb módon átadni. Persze voltak tiszteletet érdemlő kivételek, mert például a némettanáromnak rengeteget köszönhetek, ahogyan később annak a tanárnőnek is, akihez nyelvvizsga-felkészítőre jártam. Mindkettőjüknek jelentős szerepe volt abban, hogy én kaptam meg a svájci gyakornoki állást. Az állásinterjún akkor azt mondta a leendő főnököm, hogy olyan szinten beszélek németül, mint az a lány, aki akkor már egy éve kint élt. Ez hatalmas elismerésnek számított, és ehhez a már említett két tanárnő segített hozzá. 

A bál nagyon jól sikerült, jó volt találkozni a régi diáktársakkal, a tanárokkal, és beszélgetni a mostani szülőkkel arról, hogy ők hogyan élik meg a gyerekeikkel ezeket az éveket. A szemléletváltást jól mutatja, hogy az iskolaigazgató a beszédében a gyerekeket tette az első helyre – ez felemelő érzés.  

Nőtt a vásárlókedv!

A bulizás mellett azért dolgoztunk is, bár a munkánkat erősen nehezítette az időjárás. Eddig a nagy hidegek miatt nem tudtunk kimenni a földekre, most pedig az olvadás miatt csúszkálunk a sárban, de menni kell, nincs mese. A pincében most nincs különösebb tennivaló, viszont folyton csak palackozunk, palackozunk és palackozunk. Ez nagyon jó hír, mert azt jelenti, hogy vásárolják a borainkat, és ha a január ilyen mozgalmas, akkor az év kedvezőnek ígérkezik. Szerencsésen indult az esztendő, mert úgy néz ki, hogy sikerül bejutni új piacokra, és érkezik egy meglepetés is – de erről majd a következő részben mesélek.