A szemed mindig a célon legyen!

A Magyar Bor Akadémia tagja lettem: az oklevelemet november 28-án vettem át a Gundel étteremben. Hivatalos keretek között avattak taggá. Büszke és boldog vagyok, hogy neves borászokkal, borhoz közeli emberekkel együtt dolgozhatok a magyar bor ügyéért. Most különösen nehéz feladatnak érzem ezt, mert folyamatosan találkozom alkoholellenes – különösen a bor ártalmait hangsúlyozó – posztokkal, megnyilvánulásokkal. Gyermekkoromtól ebben a közegben létezem, az egész életem a borok körül forog, de még soha egyetlen borászt sem hallottam, aki azt mondta volna, hogy vegyük rá az embereket arra, hogy igyanak meg napi három liter bort. Mint mindenben, ezen a területen is a mértékletességben hiszek.

El tudjátok képzelni Toszkánát szőlődombok nélkül?

A minap volt itt egy csoport, köztük egy katolikus pap – aki egyébként elmehetett volna sommelier-nek is, olyan profizmussal kóstolta és szakértette a borokat. Említette, hogy a Bibliában is szerepel a bor, tehát biztosak lehetünk benne, hogy mindig az életünk része lesz –ezzel egy kicsit megnyugtatott –, arról már nem is beszélve, hogy a rómaiak mit hagytak ránk. Bízom benne, hogy hamarosan abbamarad ez a bor elleni uszítás, és újra divat és sikk lesz jártasnak lenni a borok világában.

Emlékszem, hogy amikor 17 éve (ajaj, ez nagy szám azért) a kis kitérőm után visszacsatlakoztam a családi bizniszbe, és elindultak a nagy, boros rendezvények, még küzdeni kellett azért, hogy bekerüljünk egy rangos kóstolóra a borainkkal. Presztízs volt kiállítóként vagy vendégként ilyen helyekre járni, és óriási örömként éltük meg, amikor egy-egy, akkor már neves borász odajött a standunkhoz, és elismerően szólt mondjuk az Irsai Olivérünkről vagy a rajnai rizlingünkről. Úgy gondolom, ezekben az időkben igazán csúcson volt a magyar borkultúra. Fantasztikus lenne ide visszatérni, és a borral kapcsolatban nem az alkoholtartalmat hangsúlyozni, hanem azt, hogy mi mindent kapunk tőle azon túl. El tudjátok képzelni Toszkánát szőlődombok nélkül vagy Pannonhalmát siváran? Szóval, arra kérlek benneteket, hogy igyatok bort – de mindenképp mértékkel –, és találjátok meg benne az ízeket, a szépséget.

Ali, az „éjjeli bátor”

Az elmúlt két hétben megérkezett hozzánk a tél – szerencsére előbb egy kis hóval, majd esővel. A barátaim már tudják, hogy az eső fontos nekünk, hisz ahhoz, hogy a természet – szó szerint – virágozhasson, csapadék kell. Azt is tudja minden barátom, hogy a téli csapadék különösen sokat ér, hiszen elraktározódik a talajokban, és azt akár egy extra száraz nyár esetén is képes a szőlő hasznosítani. Mint látjátok, egy kicsit edukálom a környezetemet…

Ali, a berni pásztor kutyusom imád bolondozni a hóban. Ha már csapatról beszélünk a pincénél, Ali alap csapattag (családtag). Ő fogadja a vendégeinket, ő felel a biztonságért, ahogy apu hívja, ő az „éjjeli bátor”. Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretem az állatokat, a kutyákat, a cicákat (mondjuk a békákat nem annyira). Édesapámtól örököltem az állatszeretet. Mindig is voltak a környezetemben háziállatok, és megnyugvást, boldogságot jelentettek számomra. Ha a fejem megtelik mindenféle felesleges vagy idegesítő dologgal, már veszem is a pórázt, és elmegyünk futni vagy sétálni Alival. És az biztos, hogy ő soha nem mondja le az időpontot, és nem nyafog, hogy nincs kedve.

Isten éltesse apukámat!

A november apukám születésének hónapja. 1941. november 20-án született Mezőörsön. Már a dátumból is sejthető, hogy nem volt könnyű gyerekkora, és a későbbiekben is sok nehezítő tényezővel találkozott. 18 évesen, katonaság mellett kezdte el középiskolai tanulmányait, és 25 éves volt, amikor bekerült a Mosonmagyaróvári Egyetem agrármérnöki képzésére – anyukámmal együtt. Az évfolyamtársak a mai napig tartják egymással a kapcsolatot – a szekszárdi Mészáros Borászat alapítója, Mészáros Pali bácsi is köztük van –, és tőlük tudjuk, hogy a szüleim voltak az évfolyamon a „papa és a mama”, mivel ők voltak az első házaspár, és apu hét évvel idősebb volt a többieknél.

Nagy utat járt be. Gyerekkorában Mezőörsön két lóval dolgozott a földeken, és az iskola elérhetetlennek tűnt, a tanulmányait mégis két egyetemi diplomával zárta. Éleslátású, a helyzeteket mindig optimistán kezelő, pozitív szemléletű ember, akit egészen 2010. január 6-áig megállíthatatlannak gondoltunk. Aznap azonban minden megváltozott. „Óriási kiterjedésű agyvérzés, talán túl sem éli, de ha igen, valószínűleg akkor sem áll soha talpra” – adta meg a kegyetlen diagnózist az ügyeletes orvos. Aztán jött a családi összefogás, na meg az ő hihetetlen akaratereje, kitartása és sosem múló humora. Bár ma is tolószékben ül, de velünk van, velünk és a céggel él, és állandóan a szőlő körül forognak a gondolatai. Ha teheti, kijön velünk a területekre, aktívan követi az eseményeket, és természetesen beleszól, de erre neki felhatalmazása van. Isten éltesse még nagyon sokáig, és köszönjük az útravalóként kapott sok hasznos gondolatot, amelyek közül nekem talán a legfontosabb: „A szemed mindig a célon legyen, kislányom! Soha, semmilyen körülmények között fel nem adni!” Ha valaki, akkor ő tudja ezeknek a szavaknak a mélységét, tartalmát.

Megfogadom a tanácsát, és követem a célt, két hét múlva pedig újra jelentkezem!