Vissza
Oliva, a stabil pont
2022.07.20. | Szabó Edit
Veszprém gyönyörű óvárosában egymást érik a nyári programok, de jó vendéglőt már nem olyan könnyű találni. Az Olivába évek óta visszajárunk, és most sem okozott csalódást…
Nehéz sora van Veszprémnek. Egyszerre érezheti túl távolinak és túl közelinek a magyar tengert. Balaton-parti városnak semmiképp nem megy el, ugyanakkor a turisták nagyja – ha teheti – inkább a „közeli” Balatonnál múlatja az időt. Talán ez is oka lehet annak, hogy a különben igen jó adottságú közép-dunántúli városban nem nyüzsögnek a vendégek, a nyaraló tömegek nem árasztják el az éttermeket, teraszokat. Elképedtünk, amikor egy nyári fesztiválhétvégi estén, az óváros kellős közepén arra figyelmeztettek egy hívogató vendéglőben, hogy nyolckor zár a konyha. Nyilván ők tudják, miért – de nem könnyű eldönteni, hogy a kereslet-kínálat dinamikájában mikor hol van a súlypont: vajon nem az ilyen döntések szoktatják-e el a vendégek egy részét?
A város egyik méltán hírneves étterme, az Oliva szerencsére kitart, és továbbra is kitartóan színvonalas, nem okoz csalódást. Ott jártunkkor a fiatal felszolgálónő ugyanazzal az őszintének ható, nyílt érdeklődéssel várja a rendelést, mint kollégái korábbi látogatásaink alkalmával. Természetes kedvessége végigkíséri az estét. A szimpatikus vízköpő sárkánycsemete felügyelte kerthelyiségben szerencsére (inkább: sajnos) nem kell harcolnunk az asztalért, konkurencia alig zavarja köreinket.
Minden fogás szolgál egy kis meglepetéssel.
A marhahúsleves például mintha egy rafinált hagymás rostélyos felöntött változata volna. Egyetlen mélytányérba ömlik a gasztrocsermely, betétként erdei gomba, pirított hagyma és többféle zöldség szolgál, a látvány- és ízélményt pedig csak tovább fokozza, hogy a metélttésztát céklával festették rózsaszínre.
Az édes-savanyú csirkeleves nem a „megszokott” kínaias változat. A hústekercs, a savanykás-édes apró gomba, a tündöklő répa és a többi zöldség jóízű léalapba merül – pontosabban lézuhatagot kap a nyakába. Kelet és nyugat találkozik ízben: minden kanálmerület roppanós és loccsanós, édes és savanyú – kétszer kétfelé mutat.
Kis társaságunk harmadik levesrendelése a tofu laksa látványban mindent visz, és ízében is izgalmas. A füstölt tofudarabkák barna széle kikandikál a sóskazöld currys kókusztejléből, körülötte narancsszín répaforgácsok pompáznak. Illata sokáig velünk marad.
A kacsacomb megfelelően omlós, papírszerű rebbenéssel roppanó bőre viszont a kelleténél indiszkrétebben árulkodik arról, hogy (persze, másképp nem is lehet) előre elkészített fogást frissítenek hirtelen. Medvehagymás gersli kíséri udvariasan, szimpatikusan. A rozmaringos lila káposzta különös, de nem ellenszenves megoldás: nem aprított vagy reszelt, hanem egy kisebb fej negyede-nyolcada egy darabban – éljen az aprítsd magadnak mozgalom! A megszokott – némiképp füstös, lucskosan édeskés – párolt káposzta jelleget ne várjuk: ez a delikvens félútig ment, sokat megőrzött büszke nyersességéből, alig itatódott át káposztafüggetlen ízekkel.
A pankómorzsába forgatott sertésszűz kvázi klasszikus bécsi, különösen, hogy vajban sült burgonyával kínálják. Ám ha hozzávesszük a finoman édeskés szárított paradicsomdarabokat és a kis tégelybe adagolt, mentával megbolondított dzadziki-spagettit, azonnal kibontakozik az étel sajátos karaktere.
A gyümölcsdús morzsasütemény teljesíti örömszerző feladatát – fennen hirdeti a nyár diadalát: amíg van, ami a fán-bokron megérik, ne a tésztán járjon az eszed! Már csak egy búcsúkávé kell mellé. Végül az is meglett.
Nem tervezett villámlátogatás volt az Olivában. Jöttünk, ettünk, (meg)győzött. Drukkolunk, hogy a járvány utóhatása és a súlyosbodó válság ne hozza lehetetlen (még lehetetlenebb) helyzetbe a talpon maradt vendéglátóhelyeket, drukkolunk, hogy az embereknek újra kedve támadjon (és legyen elég pénze!) étterembe járni. És mondjuk újra: a balatoni körből vétek kihagyni Veszprémet. Sok a jó program, a vár környéke kellemes sétára hív, és utána akár ebédre, vacsorára vagy csak egy kávé-sütire is érdemes beülni valamelyik árnyas kertvendéglőbe.
