Oliva, a stabil pont

Nehéz sora van Veszprémnek. Egyszerre érezheti túl távolinak és túl közelinek a magyar tengert. Balaton-parti városnak semmiképp nem megy el, ugyanakkor a turisták nagyja – ha teheti – inkább a „közeli” Balatonnál múlatja az időt. Talán ez is oka lehet annak, hogy a különben igen jó adottságú közép-dunántúli városban nem nyüzsögnek a vendégek, a nyaraló tömegek nem árasztják el az éttermeket, teraszokat. Elképedtünk, amikor egy nyári fesztiválhétvégi estén, az óváros kellős közepén arra figyelmeztettek egy hívogató vendéglőben, hogy nyolckor zár a konyha. Nyilván ők tudják, miért – de nem könnyű eldönteni, hogy a kereslet-kínálat dinamikájában mikor hol van a súlypont: vajon nem az ilyen döntések szoktatják-e el a vendégek egy részét?

A város egyik méltán hírneves étterme, az Oliva szerencsére kitart, és továbbra is kitartóan színvonalas, nem okoz csalódást. Ott jártunkkor a fiatal felszolgálónő ugyanazzal az őszintének ható, nyílt érdeklődéssel várja a rendelést, mint kollégái korábbi látogatásaink alkalmával. Természetes kedvessége végigkíséri az estét. A szimpatikus vízköpő sárkánycsemete felügyelte kerthelyiségben szerencsére (inkább: sajnos) nem kell harcolnunk az asztalért, konkurencia alig zavarja köreinket.

Minden fogás szolgál egy kis meglepetéssel.

A marhahúsleves például mintha egy rafinált hagymás rostélyos felöntött változata volna. Egyetlen mélytányérba ömlik a gasztrocsermely, betétként erdei gomba, pirított hagyma és többféle zöldség szolgál, a látvány- és ízélményt pedig csak tovább fokozza, hogy a metélttésztát céklával festették rózsaszínre.

Az édes-savanyú csirkeleves nem a „megszokott” kínaias változat. A hústekercs, a savanykás-édes apró gomba, a tündöklő répa és a többi zöldség jóízű léalapba merül – pontosabban lézuhatagot kap a nyakába. Kelet és nyugat találkozik ízben: minden kanálmerület roppanós és loccsanós, édes és savanyú – kétszer kétfelé mutat.

Kis társaságunk harmadik levesrendelése a tofu laksa látványban mindent visz, és ízében is izgalmas. A füstölt tofudarabkák barna széle kikandikál a sóskazöld currys kókusztejléből, körülötte narancsszín répaforgácsok pompáznak. Illata sokáig velünk marad.

A kacsacomb megfelelően omlós, papírszerű rebbenéssel roppanó bőre viszont a kelleténél indiszkrétebben árulkodik arról, hogy (persze, másképp nem is lehet) előre elkészített fogást frissítenek hirtelen. Medvehagymás gersli kíséri udvariasan, szimpatikusan. A rozmaringos lila káposzta különös, de nem ellenszenves megoldás: nem aprított vagy reszelt, hanem egy kisebb fej negyede-nyolcada egy darabban – éljen az aprítsd magadnak mozgalom! A megszokott – némiképp füstös, lucskosan édeskés – párolt káposzta jelleget ne várjuk: ez a delikvens félútig ment, sokat megőrzött büszke nyersességéből, alig itatódott át káposztafüggetlen ízekkel.

A pankómorzsába forgatott sertésszűz kvázi klasszikus bécsi, különösen, hogy vajban sült burgonyával kínálják. Ám ha hozzávesszük a finoman édeskés szárított paradicsomdarabokat és a kis tégelybe adagolt, mentával megbolondított dzadziki-spagettit, azonnal kibontakozik az étel sajátos karaktere.

A gyümölcsdús morzsasütemény teljesíti örömszerző feladatát – fennen hirdeti a nyár diadalát: amíg van, ami a fán-bokron megérik, ne a tésztán járjon az eszed! Már csak egy búcsúkávé kell mellé. Végül az is meglett.

Nem tervezett villámlátogatás volt az Olivában. Jöttünk, ettünk, (meg)győzött. Drukkolunk, hogy a járvány utóhatása és a súlyosbodó válság ne hozza lehetetlen (még lehetetlenebb) helyzetbe a talpon maradt vendéglátóhelyeket, drukkolunk, hogy az embereknek újra kedve támadjon (és legyen elég pénze!) étterembe járni. És mondjuk újra: a balatoni körből vétek kihagyni Veszprémet. Sok a jó program, a vár környéke kellemes sétára hív, és utána akár ebédre, vacsorára vagy csak egy kávé-sütire is érdemes beülni valamelyik árnyas kertvendéglőbe.