Vissza
A zabolátlan szépség
2021.03.30. | Szabó Edit
A Kárpát-medencében őshonos csókaszőlő az utóbbi másfél évtizedben jelent meg újra hazánk szőlőskertjeiben. Az öntörvényű fajtából többek között a Vylyan Pincészet készít figyelemre méltó bort. A 2016-as évjáratot kóstoltuk…
Régen cigányszőlőnek meg vadfeketének is hívták ezt a Kárpát-medencében őshonos kékszőlő-fajtát, amit mostanában csókaszőlő néven szoktunk emlegetni. Hogy pontosan hogyan került Magyarországra, nem nagyon tudjuk, de az tény, hogy sokkal hamarabb itt volt, mint a kadarka, amit a török hódítás elől menekülő és hazánkban letelepülő rácok hoztak magukkal a 15. században. A kadarka megjelenése után a két fajta borát gyakran házasították, a sötét bogyójú csókaszőlő ugyanis mélyebb színt adott a sápatag kadarkának. A honi csókaszőlő-ültetvények nagy része a filoxéravész áldozatává vált, és mivel megbízhatatlansága és alacsony terméshozama miatt amúgy se becsülték sokra, nem is igen telepítették vissza a gazdák. A kétezres évek elejére szinte már egyetlen csókaszőlőtőke se maradt az országban, de a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet génbankjában még fel lehetett lelni. És ez a mi szerencsénk.
Történt ugyanis, hogy Szentesi József borász 2001-ben a Szabad Földet lapozgatva felfigyelt egy újságcikkre, amely a hajdan híres „budai óvöröst” méltatta. A bor nagyrészt a budai hegyekben termett csókaszőlő és kadarka házasításával készült, és a monarchia kori Magyarország egyik legjelentősebb exportcikke volt. Szentesi Józsefnek se kellett több, azonnal kijelentette, hogy ne legyen ő többet a „szentesijóska”, ha nem lesz neki csókaszőlője. Felvette a kapcsolatot a Pécsi Kutatóintézettel, és a sukorói Borjú-völgyben található ültetvényén el is telepített 300 tőkét. A 2004-es évjáratból mindössze 40 liter bor készült, de annak mindenki a csodájára járt, és a következő évben több borász „csókatelepítésbe” fogott.
„Hordószárogató! Kádkongató!” – mondta nevetve Bussay László, amikor megkérdeztem tőle, hogy milyen a csóka. Az azóta elhunyt muraszemenyei körorvos a legjelentősebb zalai borászok egyikeként vonult be a történelembe, csörnyeföldi birtokán az elsők között készült bor a csókaszőlőből. Találkozásunkkor ugyan azt mondta, hogy bánja már, hogy telepített, és kivágja az egészet, de aztán szerencsére mégse tette meg. Birtokát lánya, Bussay Dorottya viszi tovább, aki szintén hisz a csókában, és minden jó évben 15-20 hektó különleges bort készít belőle.
Maga a szőlő valóban kényes fajta, még nagy híve, Szentesi József is azt mondja róla, hogy nem könnyű vele dolgozni, de megéri a fáradságot.
Kevesen tudják, hogy Magyarország (sőt, a világ!) legnagyobb csókaszőlő-ültetvényével a Villányi borvidéken, közelebbről Kisharsányban található Vylyan Pincészet rendelkezik. Ők is Szentesi József 2004-es borának kóstolása után döntöttek a telepítés mellett. Ma mintegy 4000 szőlőtőke terem csókát a Vylyan birtokán, és a belőle készült bor igazán figyelemre méltó.
A csókaszőlő öntörvényű fajta, úgy terem, ahogy neki tetszik, nem nagyon szorítható korlátok közé, és talán éppen ez az, ami az egyediségét adja. Megbízhatatlansága miatt a gazdák többsége nem szereti, a kezdetben lelkesedők közül azóta már sokan felszámolták az ültetvényt, de aki tiszteli az egyéniséget, az megőrizte a csókaszőlőtőkéket, és minden évben megküzd a fajtával annak reményében, hogy a megszülető bor újra valami különleges, egyéni karaktert mutat majd. De talán éppen ez a zabolátlanság, a behódolni nem akarás a legszebb a csókában, szinte olyan, mintha csak annak adná oda magát, aki nem kívánja tőle, hogy feladja az egyéniségét.
A Vylyan Pincészet 2016-os Csóka bora egy nehéz évjárat szülötte. Már eddig is jó bor volt, de kiteljesedéséhez kellett az eltelt idő: most teljes pompájában ragyog. Színe halványrubin, de már megjelentek benne a borostyános árnyalatok.
Egyedi, kissé vad, dohányos, aszalt meggyes, somos, csipkebogyós illatát némi finom puncsos, vaníliás fűszeresség kíséri, de a dohányosság a legszebb benne. A vágott dohánylevelek illatát hordozza, ami jobban emlékeztet egy frissen kaszált, gyógynövényes rétre, mint a szivarra. Minél több időt adunk a bornak a pohárban, annál több szépséget mutat meg magából. A fentiek mellé lassan felzárkózó keserű csokis, kakaóbabos karaktert némi gombás, avaros, szárított narancshéjas világ ellenpontozza. Sok finomság van benne, és ezeket szépen, elegánsan, cseppet sem hivalkodóan mutatja meg.
Ha megkóstoljuk, érezzük, hogy könnyű inni. A savak még mindig jó alapot adnak, a tanninok integrálódtak, a kompozíció szép, arányos. Ízében visszatér az illatban is ígért meggyes, somos, csipkebogyós, étcsokis világ egy kis finom, dohányos kesernyével a lecsengésben. Méltó társa minden bárányételnek, de sonkás, gombás fogások mellett is megállja a helyét.
Különleges, izgalmas, elegáns bor, viszont lágyságot ne várjunk tőle. Igazi zabolátlan szépség, értékeljük eszerint. Megérdemli!
