Bolyongás Indiában 2.
Dharamsala felé
Négy nap után úgy döntünk, hogy muszáj lélegzethez jutnunk, és lelépünk Delhiből. A Himalája felé vesszük az irányt. A Dharamsalába induló buszt majdnem lekéssük, de egy velünk tartó litván lány – akit az előző napokban ismertünk meg – szeretője feltartóztatja a buszt, ráadásul mindhármunknak hoz egy-egy akkora méretű csokitortát, mint a fejünk. Így kezdődik a tizenkét óra alatt megtett ötszáz kilométeres buszút. Nulla üres terület az autóút mellett, folyamatos izommunka, hogy az ember ne essen le a döcögős úton a busz szétment székeiről. Az előttünk ülő nő kétóránként kihány a járműből, sárga nyák ragad az ablakunkra. Szétment végtagokkal kecmergünk le a buszról.
Mindenhol enni kapunk
A hajnali Dharamsala kis utcáin bolyongva egy narancssárga turbános szikh férfi hív be minket a teraszára, chait hoz nekünk a felesége. Körülöttünk mindenhol a Himalája sok ezer méter magas vonulatai. Továbbindulunk, száz méter múlva egy szikh szertartásba ütközünk. Felfűtött és természetes, elnyújtottan fokozódó, hosszú rítus. Olajos, édes, grízes szent édességet nyomnak a végén a kezünkbe, megmarad az íz. Miután elfogyasztották, a nők a tenyerükön maradt olajat testápolóként simogatják szét a karjukon.
Mindenhol enni kapunk, eddig összesen hatszáz forintot költhettünk ételre. A szertartás után is behívnak minket egy nagy fényes csarnokba, ahol mindenki együtt reggelizik a földön ülve. Alkoholhoz és kávéhoz jutni viszont nagyon nehéz, és ha hozzájutunk is, általában rettenetes italok ezek, távolról sem emlékeztetnek egy otthoni borra vagy presszóra. Amit kávé néven kapni, az valami Nescafé-szerű, currys mellékízű, hatását tekintve jelentéktelen lötty.
Dharamsalában az élet
Dharamsala Mcleod Ganj nevű részén szállunk meg, ami arról nevezetes, hogy itt székel a dalai láma. Számos ashram és meditációs center fekszik a keskeny hegyi utak mentén. Mi is felkeressük a láma házát, az udvaron szerzetestanoncok gyakorolnak, meglepően nagy a zsivaj, a belső egyensúlyt itt megtalálni komoly kihívás. Pár nappal később ellátogatunk a Tushita Centerhez is, ahol viszont némaság honol, komoly házirendet kell betartani az itt tartózkodóknak, például hosszas némasági rendeletek vannak, és szigorúan tilos egymáshoz érni.
A szállásunktól minden irányba lenyűgöző túraútvonalak indulnak. Elkirándulunk a Triund Hill irányába egy indiai házaspárral, akiket a kempingben ismertünk meg. Gyönyörű magashegyi séta (mászás), köves ösvény a szakadék szélén, napos kiszögellésből nézünk le a völgybe.
Hosszan ülünk két utcagyerekkel egy teraszos kiugróban, kabátzsebben maradt, vígszínházas színházjegyekből hajtogatott papírrepülővel játszanak.
Este megkóstoljuk az indiai Tuborgot (rizs- és kukoricasziruppal készített sör, ami a Tuborgtól csak a nevet vette meg), megfagyunk, meleg víz híján lemondunk a fürdésről, áram híján a fényről meg az internetről, magunkra pakoljuk az összes bizonytalan tisztaságú paplant; amennyire lehet, eltorlaszoljuk a majmok elől a nyílászárókat, amiket rendesen nem lehet bezárni, és valahogy elalszunk.
Reggelente plan panathát eszünk a napsütésben. Frissen kisütött lepény savanyított csilivel meg pácolt mangóval. Szívjuk a reggel nyolcas Mcleod Ganj-i napsütésben a csilis mangó velejét. Hiányozni fog ez a hely.
Egy helyi férfi segít továbbállni, átvisz minket autóval Dharamsalán, elintéz nekünk két buszjegyet másnapra, elvisz minket vacsorázni, megjavíttatja a cipőinket egy utcai suszterrel, kivesz nekünk egy tökéletes hotelszobát, és tényleg – még ha ez naivul vagy hihetetlenül hangzik is – nem vár cserébe semmit.
Önkénteskedés Ratnariban
Tíz napot a Shimlától (ez Himácsal Prades állam fővárosa) négyórányira fekvő hétszáz fős Ratnari nevű, 2500 méter magason fekvő kis faluban önkénteskedünk egy farmon. Nincs wifi két napig, ez „meglepő”, és sok nehézséget okoz a teljes elszigeteltség a világ végén. Pedig milyen jól hangzik. Nehéz lelkileg bevenni egy másik kontinenst. Főleg esténként (öttől sötét, fűtetlen szoba). Ijesztő-szép egymásra utaltság. Néma séták egy óriási fenyőkkel övezett betonúton. Ködös-napos lejtő, pókhálószerű fehér, talán madár- és jégvédő lepellel bevont almáskertek, olyan a domb, mint Strehler Cseresznyéskert-díszlete. Sokszor eszünkbe jut távozni. Mindemellett olyan fogva tartó ereje van a katlannak, hogy nehéz is lenne itt hagyni. Varázshegy.
A faluban mindig ugyanaz. Ődöngő kutyák, dallamokat dudáló böhöm buszok, kisboltok előtt ácsingózó emberek. A gyerekek több generáción végigment csillogó ruhákban lézengenek a szüleik tízméteres hatókörében. Kitett, viszontagságos, magába-életek. Nehéz elképzelni, hogy valaki itt lázadni kezd.
Több egymást követő napon más-más helyi sütemények kipróbálása ugyanazon a napos kőfalon. Lisztből és olajból gyúrt, cukorral átitatott csillogó golyók, ladoonak hívják.
Ratnariból való távozásunk hajnalán egy kisboltos kancsal férfi odahív minket a kis égő szemétkupachoz, aminél ő is melegszik. Így várakozunk, némán.
A buszon autentikus zenei elemeket tartalmazó pop üvölt. Az út elejéből elvesz negyedórát egy – a szerpentint kb. háromszáz méteren eltömő – kecskenyáj. A jegyszedő férfi bottal hadonászik ki az ablakon.
Shimla
Mielőtt visszatérnénk Delhibe, eltöltünk egy napot Shimlában. Igazi megkönnyebbülés. Az óváros színes házai a hegyoldalba épültek, a főtéren keresztény templom áll. Shimla gazdagabb, mint eddig bármelyik másik település, amin áthaladtunk, építészetén erősen érzékelhető a brit hatás. (Leginkább a Tudor-stílus domináns.) A belvárosból ki vannak tiltva az autók, tilos szemetelni és dohányozni, tiszta utcákon sétálhat az ember hosszasan, a tömeg se elviselhetetlen. Itt akár élni is lehetne. Kicsit fájó szívvel indulunk délebbre.
(folytatjuk)
A szerzőkről: Törley-Havas Sára 25 éves, egy éve vette át dramaturg diplomáját a Freeszfe-n. Sahin-Tóth Sára 22 éves, negyedéves zenés színházrendező szakos hallgató ugyanott. Mindketten először járnak Európán kívül. India mellett hirtelen felindulásból döntöttek, nem is nagyon tudnak egzakt választ adni a miérteket firtató kérdésekre.
