Vissza
Bolyongás Indiában 7. rész
2023.03.26. | Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára
Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára indiai útinaplójának 7., befejező része a múlandóságról szól, de mindennek megvan a maga szépsége, a Tádzs Mahaltól a halottégetés szertartásáig…
A Tádzs Mahal, a khadzsuráhói templomok és az élet apró örömei
Dzsaiszalmerből Agrába utazunk, hogy megnézzük a Tádzs Mahalt, mert mégiscsak nyegleség lenne kihagyni, ha már elmegyünk mellette. Rengeteg az ember, terelgetnek minket, mint a marhákat, a cipőnkön nejlon, és végig arra gondolunk, hogyan rázzuk le az aktuális vendéglátónkat, meg hogy hol találunk ebédet. Néha, kiharcolva egy nyugodtabb padkát, nyerünk pár pillanatot, hogy felnézzünk a döbbenetes, robusztus fehér mauzóleumra.
Agra és Váránaszi közt félúton megállót teszünk a Madhja Prades államban lévő Khadzsuráhóban, ami erotikus díszítésű templomairól híres. Némi diszkomfortérzet van bennünk egész nap a gyomorrontásos éjszakai vonatút után. Két helyi fiú elvisz minket egy vízesésig robogóval. A vízesés szurdokjában krokodil napozik. A víz melletti pihenő és büfé hetvenes évekbeli táborhelyszínhez hasonló.
Szállásunk kertjében kiskecskék meg kisgyerekek szökdécselnek, békebeli képek. Minyagariminyagari, kiabálja az egyik kisfiú. Megtanuljuk az első teljes hindi mondatunkat: az én autóm.
.jpg)
Pohát kapunk reggelire: lapított rizs zöldségekkel, mogyoróval, langyosan. Szobaszomszédaink debella orosz nők, előző nap elmentek az éppen zajló filmfesztiválra bollywoodi sztárokkal fotózkodni, egész nap másnaposan döglenek a verandán. Este halcurryt főzünk közösen a szálláson. Orosz írókról, a háborúról és vodkákról beszélgetünk.
Marianne Borgo és a khadzsuráhói templomok
Egy kávézó teraszán anekdotázásba fog egy kedélyes, túláradó idős francia hölgy. Még azelőtt kiszúrjuk, hogy beszédbe elegyednénk vele; makulátlanul fehér kosztümje és tökéletesen belőtt frizurája vonzza a tekintetet. Bemutatkozik – kiderül, hogy színésznő, Buñuelnél is játszott –, Marienne Borgónak hívják. Ismeretségünk harmadik percében orrunk alá nyomja a telefonját, a képernyőn egy fiatal, meztelen nő dörgölőzik Khadzsuráhó leghíresebb, 1100 éves templomának oldalához. Hatvan évvel ezelőtt ugyanitt járt, és filmrendező szerelme hajnalban ezeket az aktokat készítette róla.
A khadzsuráhói templomokat kb. 100 év alatt építették, 950 és 1050 között. Pornográf szobrocskák tömegei a templomfalon – nem csoda, hogy minden korban akadt, aki le akarta romboltatni. A teljes területet egy fal határolja nyolc kapuval, bejáratuknál két datolyapálma áll. Az eredetileg 80 hindu templomból már csak 22 maradt meg eredeti állapotában. A dzsungel a csöpögtetett homokvárszerű templomok szobrainak nagy részét örökre magáévá tette. A műemlékeket az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A templomoktól 50 méterre folyamatosan ég a szemét, amiből száz fekete malac vacsorázik.
Váránaszi felé
Váránaszi felé az eddigieknél is zűrösebb az út. Sok az alkotás- és gondolkodásellenes körülmény. Kövér öltönyös férfi jön be a vonatfülkénkbe, ömlik belőle a pacsuliszag, ráfekszik a táskáinkra, hangosan pörget a telefonján – mindenki fülhallgató nélkül hallgat valamit –, az ember beszorítva ül. Három órát késik a vonat.
„...minden testi gyötrelemnél nehezebb elviselni a szellemi javaktól való megfosztottságot. A fegyházba kerülő egyszerű emberek a saját körükbe, sőt, meglehet, magasabb színvonalú környezetbe kerülnek. Természetesen ők is sokat vesztenek: a szülőföldet, a családot, mindent – de a környezet ugyanaz marad. A művelt ember azonban, akit a törvény értelmében az egyszerű emberekkel azonos büntetéssel sújtanak, gyakran összehasonlíthatatlanul többet veszít. Le kell mondania minden igényéről, valamennyi szokásáról, alkalmazkodnia kell egy olyan környezethez, amely nem elégíti ki, meg kell tanulnia ezt a levegőt szívni… Olyan, mint a szárazra dobott hal. A törvény által mindenkire egyenlően kiszabott büntetés az ő számára tízszeresen kínzó. Ez az igazság… Még akkor is, ha csupán megszokott életkörülményeit kellene feláldoznia.” (Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából)
Váránaszi és a Gangesz
Váránaszi a Gangesz partján terül el, soha ilyen széles folyót nem láttunk. Monszun idején egészen tószerű lehet, ha a szemközti homokos területeket is elárasztja a víz. Most rabszolgaként terheket cipelő tevék meg emberek kullognak ott. A légszennyezettségtől itt se látni jóval messzebb. Szépen felújított a Gangesz-part, tágas, nem zsúfolt, lépcsős homokszínű szakaszok sora. Ezrével mártóznak a helyiek meg a zarándokok a szent vízben, külön a nők, külön a férfiak. Féléves-sincs csecsemőket fürdetnek. A Gangesz a világ egyik legszennyezettebb vize.
A halottégető területnél, a Manikarnika ghatnál elbeszélgetünk egy férfival, aki ott él és dolgozik a máglyák melletti hospice-házban, ő kizárólag a Gangeszben mosakszik. (A hospice-ház itt azoknak a hajléktalanoknak és nincsteleneknek van fenntartva, akik ott töltik a közvetlenül a haláluk elé eső napokat.) Száll ránk a pernye, a halottaké is.
Itt nincs semmi takargatás és szemérem
Százával (naponta négyszázat) égetik őket a parton abban a hitben, hogy az elhamvadással rögtön megtörténik a reinkarnáció. Ha valaki meghal, néhány órával később már a máglyán ég. A testeket bekenik olajokkal, különböző szent füstölőket helyeznek rájuk, ezért nincs büdösebb, mint mindenhol máshol az utcákon, csak nagy fekete füst. Az égetés nyíltan történik, a part mentén, egy ötvenméteres szakaszon. Bárki odamehet, gyerekek, kutyák játszanak a közelben, dobálják a maradványokat a folyóba, amik úsznak a fürdőzők felé. A leprásokat és a tíz év alatti gyerekeket hamvasztás nélkül dobják a vízbe, nehezékkel a lábukon. Holttest leégett szemhéjjal, még látható szemgolyóval. Elfeketedő lábak lógnak ki a máglya alól. Minden brutalitás és – európai szemmel nézve – morbidság ellenére is természetesebbnek hat ez a rítus, mint leásni egy holttestet egy dobozban öt méter mélyre a földbe, elrejtve, tabusítva.
Itt nincs semmi takargatás és szemérem. Ezért is sokkoló és megterhelő. Nézzük az égő holttestet, és próbáljuk nem a testet látni, csak nézni egyben az egész procedúrát, ahogy történik és összerakódik. Nehéz megfogni, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Elveszhet az ember az egésznek az álomszerű, valószerűtlen áramlásában. A gyászoló család (csak férfiak vehetnek részt a búcsún) nem sírhat, nem mutathat ki fájdalmat. A búcsúzás itt nem szomorú. Minden családból valaki megszabadul minden szőrzetétől a szertartás előtt. Hosszan nézünk egy férfit, akinek az utcasarkon épp a haját vágják, két percenként bebugyolált holttestet visznek el mellette, szeméből folyik a könny.
Milyen hangulat ez? Nem nyíltak, nem őszinték, nem udvariasak, nem figyelmesek az emberek, durván menetelnek, itt is ordibálnak és tolonganak, mint máshol, minden vad és egyszerű, mégis valami mindent felülíró monumentális rendszer uralkodik a káosz felett. Olyannyira sűrű és telített itt lenni szenzuálisan és szellemileg, hogy azt csak valami nagyobb formát követelő írásban lehetne megragadni.
„Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig; a halál után is egy másik testbe költözik. Az igazi énét megvalósított embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.” (Bhagavad-gítá 2.13)
Sárkányok a szélben
Rovarcsípésekkel teli, szőrös lábú, vadul dohányzó, világutazó ausztrál lány mellett ülünk egy Gangeszre néző teraszon. Feljönnek a hosteles férfiak sárkányt eregetni. Több száz méterre eresztik őket. Ezekben az órákban ezren röptetik a tetőteraszokról különböző színű, otthon készített sárkányaikat, versenyeznek: kinek a sárkánya tör magasabbra a Gangesz felett.
Ezután egy hétig betegeskedtünk Delhiben, aztán Abu-Dzabin keresztül, harmincöt óra alatt, kifulladva, módosult tudat- és lelkiállapotban megérkeztünk Budapestre.
A szerzőkről: Törley-Havas Sára 25 éves, egy éve vette át dramaturg diplomáját a Freeszfe-n. Sahin-Tóth Sára 22 éves, negyedéves zenés színházrendező szakos hallgató ugyanott. Mindketten először járnak Európán kívül. India mellett hirtelen felindulásból döntöttek, nem is nagyon tudnak egzakt választ adni a miérteket firtató kérdésekre.
Fotó:
Törley-Havas Sára és Sahin-Tóth Sára
