Újabb hétvége a Karsztvidéken

Ha egy hosszú hétvégén garantáltan jót akarunk enni, inni – esetleg strandolni – külföldön, a Karsztvidék az egyik legjobb választás. Budapestről autóval mindössze 6 óra alatt elérhető, túl sokat nem kell foglalkozni a szervezéssel, kulturális látnivaló és felfedezésre váró terület is akad bőven. Először 2019-ben írtam a Szlovén-karszt olaszországi folytatásáról, ami Trieszttől az Adriai-tenger partján észak felé nyúlik. Akkor Ljubljanáról, a Grotta Gigantéról, a duinói kastélyról és az asztali örömökről meséltem. Most visszatértünk erre a vidékre, és hoztam néhány újabb gyöngyszemet, amit örömmel ajánlok a Borsmenta olvasói figyelmébe. 

1. Egy igazán jó pizza Triesztben

Már sokadszor járunk a Karsztvidék olasz oldalának egyik megyeszékhelyén és nem tudjuk megunni. Kedves kis vendéglőnk, az osteria Salvagente zárva, de éhesek vagyunk, mégpedig jóféle olasz fogásokra fáj a fogunk. A lehetséges alternatívák is mind zárva, rossz napot fogtunk ki. No, akkor irány a Via Venti Settembre, ami leginkább a mi budapesti Ráday utcánkra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy hatalmas fák árnyékában hűsölve fogyaszthatjuk ebédünket.

Többféle nemzet konyháját is kóstolhattuk volna itt, de semmiképpen nem ez volt a célunk, úgyhogy felüdülést jelentett, amikor az egyik ház falán megláttuk a Vera Pizza Napoletana emblémát. Ez nem egyszerű marketingfogás. A védjegyet az 1984-ben Nápolyban alapított Associazione Verace Pizza Napoletana, röviden AVPN kezeli, ami azért jött létre, hogy lefektesse, megőrizze és világszerte képviselje a valódi nápolyi pizza készítésének szabályait. A logó használatára azok a pizzériák kapnak jogosultságot, amelyek vállalják az AVPN nemzetközi szabályzatát, dokumentálják a pizzakészítés folyamatát, majd megfelelnek az egyesület ellenőrző tesztjén. A vizsgálat a tésztától és az alapanyagoktól kezdve a formázáson és a kemencén át egészen a sütésig terjed. Amire Triesztben ráleltünk, a San Gennà azt a boldogságot adta, amit áhítottunk: egy-egy isteni rossa és bianca pizzát, előételnek pedig sült tintahalkarikákat friss salátával. Szóval, felvettük a listára!

2. Monte San Michele

Doberdó, Isonzó, Piave – három név, ami mélyen beégett a magyar emlékezetbe, mégsem mindig világos, hogy pontosan mit jelentenek. Az Isonzó egy folyó – Szlovéniában Soča a neve –, melynek völgyében 1915 és 1917 között tizenkét nagy csatát vívtak az olasz és az osztrák–magyar csapatok. Doberdó nem folyó és nem egyetlen csata, hanem egy település és a róla elnevezett karsztfennsík az Isonzó-front déli részén, ahol különösen sok magyar katona harcolt. A sziklás talaj, a nyári hőség, a vízhiány és a kegyetlen tüzérségi támadások miatt a neve nálunk szinte az egész olasz front jelképévé vált. A Piave egy másik, jóval nyugatabbra fekvő folyó. Az olasz hadsereg az 1917-es caporettói áttörés után idáig vonult vissza, így leegyszerűsítve: Isonzó és Doberdó az 1915–17-es, Piave az 1917–18-as harcok színtere. A Visintiniben álló Magyar Kápolnát 1918-ban magyar katonák kezdték építeni elesett bajtársaik emlékére. A háború végével félbemaradt, évtizedekig gazdasági épületként is használták, majd helyreállították, és 2009-ben – kilencvenegy évvel születése után – végre felszentelték.

A fennsík egyik legfontosabb pontja a mindössze 275 méter magas Monte San Michele volt, amiért véres harcok folytak. Magyarként a Monte San Michele nem egyszerűen egy újabb első világháborús emlékhely. Érdemes felmenni akkor is, ha az ember egyébként nem rajong a hadtörténetért, mert itt hirtelen értelmet kapnak a dédszülők történeteiből vagy a katonadalokból ismerős nevek: Isonzó, Doberdó, San Michele. A hegyért magyar ezredek is rettenetes árat fizettek, és amikor az ember körülnéz a ma békés, zöld karszti tájon, nehéz összeegyeztetni a látvány szépségét azzal, ami itt alig több mint száz éve történt.

A kis múzeum meglepően modern módon segít ebben. Interaktív térképen követhetjük, hogyan mozdult a front, 3D-ben pedig a hegy gyomrába is bepillanthatunk: felfedezhető a Cima 3 föld alatti erődrendszere és a Lukachich Géza tábornokról elnevezett barlang is. Utóbbi ma már nem járható, a Cima 3 egykori ágyúállásának földalatti járataiba viszont be lehet menni, odakint pedig telefonos kiterjesztett valóság idézi vissza az egykori állásokat és történeteket.

A legerősebb élmény mégis a VR-szemüveg. Húsz percre eltűnik a múzeum: lövészárokban találjuk magunkat, katonák mindennapjait látjuk, átéljük az 1916-os gáztámadás rettenetét, majd egy korabeli repülőgépről nézünk le a Doberdó-fennsíkra. Amikor az ember leveszi a szemüveget, kilép a teraszra, és ugyanaz a táj terül el előtte – csak már csendesen és gyönyörűen –, nehéz nem arra gondolni, hány magyar fiú nézte ugyanezeket a dombokat úgy, hogy közben csak egyetlen dolgot szeretett volna: hazajutni.

3. …és még sok más jó dolog

A Karsztvidékben az a jó, hogy szinte cikázhatunk az államhatáron. Délután még Lipicában simogattuk a pompás lovakat a kitűnő műsor után és az angol nyelvű idegenvezetés közben, este viszont Nova Goricában foglalt szállásunkról átgyalogolva Gorizia főterén kóstoltunk jóféle helyi borokat.

Ezúttal sem hagytuk ki az ozmicézést, a finom hidegtálakat: az esti sötétben ugyan nem élvezhettük az öböl látványát a Verginella Dean hatalmas kertjéből Contovellóban (Kontovel), de a hangulat így is olyan volt, hogy kedvünk lenne egész nyárra odaköltözni. Különleges finomság az ott kóstolt pesche al vino, azaz boros barack: nem igazán koktél, és nem is egyszerű gyümölcssaláta, hanem valahol a desszert és az ital között van. Érett, illatos őszibarackot vagy nektarint feldarabolnak, borral öntenek fel, majd néhány órára hidegre teszik, hogy a barack leve és illata átjárja a bort, a gyümölcs pedig magába szívja annak aromáit. Kerülhet bele kevés cukor és citromlé, egyes házi változatokba fahéj vagy szegfűszeg is; készítik fehér- és vörösborral egyaránt. A friuli változathoz például friulanót vagy ribolla giallát, vörösből refoscót vagy merlot-t is használnak. A másik ozmicénk a Beljan volt. A turisták elől el van dugva, Santa Croce (Križ) falu szélétől kellett sétálnunk 100 métert egy földúton, erdőn-mezőn, mire egyszer csak belebotlottunk – és szinte nem lehetett leülni a sok helyitől. Autentikus, árnyas hely, finom ételekkel, érdemes megkeresni.

Közben megállapítottuk, hogy szerencsés az a város, aminek a közelében két szuper kastély is van. A Thurn und Taxis család fészke Duinóban nemcsak Rilkének, hanem nekünk is nagyon tetszett, de Habsburg Miksa Miramaréja csak évekkel Duino után fért bele e sokadik Karsztvidék-programunkba. Fürdeni pedig idén Muggiában sikerült: a parkoló autótól pontosan két méterre vezetett be a hűsítő vízbe a négy lépcsőfok: lent kék halak fekete csíkokkal, fent kékesszürke ég vörös naplementével... 

Ez a vidék, ahogy eddig, most is sokat adott testnek és léleknek egyaránt – és mi biztosan kérünk még belőle! (Itt az ősz, nincs még hűvös, a tengerben mártózásról ugyan le kell mondanunk, de minden más megvár, nem késő elindulni!)