Utas és holdvilág túra 1.

Egy Szerb Antal remekművének helyszíneit végiglátogató olaszországi út már sok évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem és néhány barátomban. Ráadásul úgy, hogy nem olvastam, hanem láttam a regényt. Méghozzá a Trafóban egy ötórás, háromfelvonásos TÁP Színházas előadásban. Egy fiatal és nagyon tehetséges színészi gárda játszotta el a mű dramaturgiailag legfontosabb részeit, rátátogva az évtizeddel vagy még korábban – utóbb sztárokká vált színészekkel, rendezőkkel – felvett rádiójáték részleteire. Kevés díszlet és kellék, sok hang- és fényeffekt, bombasiker. Háromszor láttam, és amikor aztán végre elolvastam a művet, a főszereplő, Mihály már Bodó Viktor hangján beszélt és Laboda Kornél arcával jelent meg képzeletemben. Ahogy a mellékszereplők is: Ónodi Eszter/Törőcsik Franciska (Erzsi), Zsótér Sándor/Horkay Barnabás (Ervin), Csányi Sándor/Hegymegi Máté (Szepetneki János) és hosszan sorolhatnám.

Bármilyen formában is fogyasztjuk – szerintem ajánlatos 30 éves kor felett –, az Utas és holdvilág beszippant. Nemcsak minket, magyarokat, hanem a világban is sokakat. Ahogy a The Guardian kritikusa, Nicholas Lezard írja: „Nem emlékszem, mikor tettem utoljára ilyet: befejeztem egy regényt, és azonnal visszalapoztam az első oldalra, hogy újraolvassam.” Péterfy Gergelynél pedig – aki nemcsak rajong érte, hanem tematikus túrát is szervez – talán senki sem tudja jobban megfogalmazni, miért is szippant be: szerinte finom iróniával, zeneiséggel és egzisztenciális mélységgel a legegyszerűbb emberi élményeket is egyetemessé emeli. A regény legmélyebb rétege a fiatalság, az elmúlás és a beteljesíthetetlen vágyakozás nosztalgiája, ami minden generáció számára ismerős tapasztalat. 

Az egyes helyszínekhez kötelezőnek érzem a regény egyes részeit idézni, ezzel is kedvet csinálva kedves olvasóinknak a túrához. Mi tavasszal, egész pontosan húsvétkor tettük meg, de ősszel is nagy élmény lehet – a tél talán túl borús, a nyár talán túl meleg hozzá, és az elsőn kívül a többi helyszín nem tengerparti. Idő hiányában a toszkánai Siena és az umbriai Norcia kimaradtak.

Velence 

Negyed évszázada jártam utoljára Európa szalonjában, ahogy Napóleon nevezte. Féltem is a turisták hadától, de ez a félelem az évnek ebben a szakában alaptalan volt. Élvezetes napot töltöttem itt, és senki sem lépett a sarkamra. Közismert, hogy a látogatókat, ha nem alszanak ott, adózásra kötelezik. Ezt mi elkerültük, ugyanis a regény „kötelezett” arra, hogy ne csak sétáljunk, hanem aludjunk is Velencében! 

„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canale Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a lagúna és a város téglavörös-rózsaszín derűje.” 

Kopottas, de annál autentikusabb – egy kicsiny csatorna mellett álló kisebb palazzo legfelső emeletén lévő – szállásunk a város két leghíresebb képtára közül a régebbi, az Accademia közelében volt. Vacsoraidő után foglaltuk el, sötétben, ekkor már csak néhány téren volt némi élet, az utcák kihaltak voltak. Besétáltunk a Szent Márk térre – üres volt. Sosem így látjuk, lúdbőröztető élmény. 

„Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.” 

Persze, nem elégedtünk meg ennyivel. Másnap szenteltünk néhány órát a kultúrának: elmentünk a Peggy Guggenheim Gyűjteménybe. Peggy Guggenheim (1898–1979) a 20. század egyik legjelentősebb műgyűjtője és mecénása volt. A második világháború idején számos európai műalkotást mentett meg azzal, hogy megvásárolta és az Egyesült Államokba vitte őket. A gyűjtemény a Canal Grande partján álló, félkésznek maradt Palazzo Venier dei Leoni épületében kapott helyet, amely Peggy Guggenheim otthona volt élete utolsó három évtizedében. Ma Európa egyik legjelentősebb modern művészeti múzeuma, ahol Picasso, Dalí, Kandinszkij, Miró, Magritte, Pollock és számos más 20. századi alkotó remekművei láthatók. A múzeum egyik legmeghittebb része a szoborkert, ahol az alapító hamvai nyugszanak – szeretett kutyáiéval együtt. A kert egyszerre emlékhely és szabadtéri kiállítótér, mely különleges, csendes ellenpontja a múzeum pezsgő belső tereinek.

Ám nemcsak a belső terek pezsegtek, hanem ekkor már a város is! Suhantak a vízen a gondolák, kinyitottak a műtárgykereskedések és a falatozók, helyi nevükön cicchetteriák. Tömeg nélkül, kellemes melegben egyszerűen jólesett Velencében lenni. Szóval nem csoda, hogy szívesen maradtunk volna még, de útra kellett kelnünk az Utas következő helyszíne, Ravenna felé.

(folytatjuk)