Utas és holdvilág túra 5.

Foligno

A főhős céltalan, szó szerint erdőkön és mezőkön át való bolyongása végén „lecsúszott az útmenti árokba és akkor már nem volt annyi ereje, hogy felkeljen. Ott maradt fekve.

Szerencsére hajnal felé házalók jöttek arra öszvérekkel, a holdfényben meglátták a fekvőt, felismerték benne az előkelő idegent és tiszteletteljes részvéttel levitték a faluba, onnan pedig hatósági közegek továbbszállították, sok átszállással, a folignoi kórházba. De ő erről mit sem tudott.”

Folignóban két mellékszereplővel is kapcsolatba kerül Mihály. Orvosa, ha úgy tetszik, megmentője, Richard Ellesley Mihály számára a józan, racionális szemlélet képviselője, aki kívülállóként próbálja értelmezni és mederbe terelni a lelki válságát. Ellenpontozza Mihály múltba forduló, önpusztító hajlamait, és megmutatja a rendezett, felelősségteljes élet lehetőségét. Millicent, az amerikai diáklány rövid találkozásuk során azt az életutat villantja fel Mihály előtt, amelyik a nyugalom, az elfogadás és az egyszerű emberi kapcsolatok felé vezethetne. Bár kapcsolatuk nem teljesedik ki, alakja fontos, mert érzékelteti, hogy Mihály képtelen elszakadni múltjának vonzásától, és ezért a harmonikus jövő lehetőségét is elszalasztja.

Folignóra szintén kevés időnk jutott, az egykori kórházat a főtér közelében hamar megtaláltuk. Ezután minél többet akartunk érezni az egyszerűen nagyszerű város hangulatából. Erre a Piazza della Repubblica alkalmasnak is bizonyult, aperitivóztunk a naplementében, aztán egy igazán jó, biciklis tematikájú étteremben vacsoráztunk. Ha csillagtúraszerűen járnám be Umbriát, valószínűleg Folignóban lenne a szállásom, ugyanis a tartomány keleti részét északról délre átszelő főúton ideális helyen fekszik: északra indulva Spello, Assisi, Perugia, délre Spoleto, Terni, Narni könnyen elérhető. A szomszédos Marche tartományba vezető három főútvonal közül pedig a középső szintén innen indul.

Gubbio

„Egy óriási, kopár, olasz stílusú hegy oldalában húzódik meg, mintegy rémülten, felfelé menekvés közben leroskadva, a város. Amint az ember ránéz, nincs egy háza sem, ami ne volna sokszáz éves. Az össze-vissza kanyargó utcák közt középen feltornyosodik egy hihetetlenül magas épület, amiről nem érteni meg, kik és miért építették ennek az Isten hátamögötti helynek a közepére. Irdatlan és búskomor középkori felhőkarcoló. Ez a Palazzo dei Consoli, innen igazgatták a konzulok a kis gubbiói városköztársaságot, a XV. századig, amikor a város az urbinoi hercegek, a Montefeltrék birtokába került. A város fölött pedig, a Monte Inginónak majdnem az ormán, egy óriási kiterjedésű fehér épülettömb, Sant Ubaldo kolostora.”

Mi is felkaptattunk az utcákon, és a palazzóban kezdtünk: „Megnézte belülről az óriási műteremre emlékeztető, tátongó Palazzo dei Consolit és benne az egészen ősi iguviumi réztáblákat, amelyek még a rómaiak előtti időkből maradtak fenn és az umber nép szakrális szövegeit őrzik.” 

Még egy szintet mászunk egy balkonig, ahonnan mámorító a kilátás. Aztán lemegyünk, és a tér környékét sétáljuk be. „A halottak kapuja. Tudniillik Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza. Mert úgy tudják, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A kapu nincs is egy szinten az utcával, hanem mintegy egy méterrel magasabban, hogy ki tudják adni a koporsót az utcán állóknak.” Ezek az ajtók ma is léteznek, persze az ajtók nem hallucináló hölgyeket, hanem bárokat és üzleteket – például szarvasgomba-szaküzleteket – rejtenek.

Időnk fogytán irány Sant’Ubaldo kolostora álló libegővel, néhány perc alatt! Annak idején Mihály még nehezebben jutott fel: „Egyórai erős hegymászás után felérkeztek a kolostorhoz. Az épületeket erős kőfal vette körül, a falba vágott kis kapu zárva volt. Csöngettek. Hosszú idő mulva a kapun megnyílt egy kis ablak és egy szakállas szerzetes nézett ki. A szolgálatkész suhanc elmagyarázta, hogy az úr zarándok és meg akarja látogatni Szent Ubaldot. Az ajtó megnyílt. Mihály kifizette a vezetőt és belépett a kolostor udvarába.” A libegő, a kolostor és a kilátás alighanem az egész utazásunk fénypontja volt. A kolostor templomában, az oldalhajóban álltak hatalmas fatárolókban a cerik. „Különösen sokan jönnek ide május 16-án, akkor van Szent Ubaldo napja. Akkor lentről, a katedrálisból ceriket, viaszfigurákat visznek fel processzióban a kolostorba. De ez nem olyan körmenet, mint a feltámadási vagy az úrnapi. A ceriket futólépésben kell felvinni...

– Mit ábrázolnak a cerik?

– Azt senki sem tudja. Nagyon régiek.

Mihályban feltámadt az egykori vallástörténész. Utána kellene nézni a ceriknek. Nagyon érdekes, hogy futólépésben viszik fel őket a kolostorba... mint a bacchánsnők, akik futva futottak fel a hegyre Dionysos ünnepén, Thráciában.” 

De miért is jöttünk ide? A regény egyik alapkonfliktusa, hogy Mihály diákkorában egy olyan testvérpár, Ulpius Éva és Tamás barátja volt, akik teljesen kiszakadva éltek abból a budai (konformista) elitből, sőt kimondhatjuk: hétköznapi világból, amelybe születtek. Mihály felnőve és megnősülve sem tudja elengedni életének e mágikus időszakát, annyira erős nosztalgia dolgozik benne. Ám annak idején nemcsak Mihály került az Ulpiusok hatása alá, hanem egy másik fiatalember, Ervin is. Egy darabig úgy tűnt, hogy egyikük sem tud teljesen visszailleszkedni a „normális” polgári életbe, mert az Ulpiusok világa örökre megváltoztatja a gondolkodásukat. Mindketten keresik az élet értelmét, de nem találják meg a hagyományos társadalmi szerepekben.

Váratlanul összefutnak Gubbióban. Itt világlik ki köztük a legfontosabb különbség, hogy Ervin megtalálta a választ, Mihály viszont nem. Ervin a vallás felé fordult, végül ferences szerzetesként a keresztény hitben és az önfeláldozásban találta meg azt az abszolútumot, amelyet korábban az Ulpiusok különös világa ígért. Mihály ezzel szemben egész életében a múlt foglya marad: keresi a kitörést, de nem tud sem a polgári életben, sem a misztikumban valódi otthonra lelni. Umbria a regényben a lelki megtisztulás és a spirituális felismerés tere. Ervin itt már nem a régi, bizonytalan fiú, hanem olyan ember, aki békére talált, ezért ellenpontja Mihály zaklatottságának. A vele való találkozás megmutatja, hogy az Ulpius-élményből létezik kiút: nemcsak önpusztítás vagy örök bolyongás következhet belőle, hanem egy magasabb rendű, vallási értelemben vett beteljesedés is.

(folytatjuk)