Itt a vége

Valahogy mégis maradtam

„Ha ez a vééég... nekem tetszik!” – üvöltötte Lovasi András 2010-ben a Sziget nagyszínpadán. Én épp életem első szüretére készültem, amiből nem lett semmi, lévén hogy a 21. század eddigi legcsapadékosabb évét éltük akkoriban. Szeptemberben a földre szüreteltünk. Ha ez a kezdeeeet... háát... Valahogy mégis maradtam. Beszippantott a szőlő, a bor kultúrája, a föld és a kötéltánc, az egyensúlyozás ember és természet akarata közt. 2014-ben megalapítottuk Zolival az ApróKertek pincét, működésünk 10. évét pedig megírtam Önöknek-Nektek az előző 26 részben.

Sosem voltam naplóíró alkat

Nem volt mindig könnyű munka a napi teendők mellett, mégis örökké hálás leszek Szabó Editnek, a borsmenta.hu főszerkesztőjének, hogy rábeszélt. Sosem voltam naplóíró alkat, így ezáltal tanultam meg, milyen erős formateremtő képessége van a leírt szavaknak. Úgy az ApróKerteket mint benne magamat koherensebben, tisztábban látom ma, mint egy évvel ezelőtt. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna kérdések.

Ez az élet biztosan kevés

A következő években feladatunk lesz Zolival a még parlagon heverő harmad hektár fajtáinak kitalálása és betelepítése, a kóstolótér kialakítása és a pincetechnológia folyamatos csiszolása. Lehet, hogy tanultunk valamit az elmúlt években, mert látjuk már, milyen keveset tudunk. A terroirnak, kertjeink egyedi fekvéseinek és élővilágának megismeréséhez ez az élet szinte biztosan kevés. De ahogy az Ambrus Lajostól kölcsönzött ars poeticánk is állítja, mindez „szép, nemes, okos és értelmes életprogram”, és ahogy visszaidézem, talán erről szóltak az elmúlt év írásai leginkább.

Van egy álmom

Próbáltam persze szakmai – és több-kevesebb sikerrel talán olvasmányos is – lenni, volt szó fitotechnikáról, fermentációról és biodiverzitásról – még ha nem is ily csúnya szavakkal –, de leginkább egy életformát jártam körül. A sajátomat, amiben az az érdekes – már ha van benne ilyen –, hogy huszonéves fővárosi srácból úgy lettem negyvenes szőlőhegyi parasztgazda, hogy a kezdetektől fogva se szakirányú végzettségem, se egy huncut vasam nem volt hozzá. Volt és van viszont egy álmom és hitem. Társakat kaptam és barátokat, segítséget a családtagjaimtól és néha egészen váratlan helyekről. Ezt sem doktori címért, sem milliókért nem cserélném el.

Épül valami, aminek részesei lehetünk

Minden év hozott annyi sikert, hogy ne tudjak elcsüggedni, és adott annyi kihívást, hogy ne tudjam megunni. A mai napig sem tekintek erre üzleti vállalkozásként – noha ez adja a kenyeret az asztalra –, és remélem, megadatik, hogy soha ne is kelljen így tennem. A bor számomra alkotás és kultúra, ami nem alacsonyodhat az „alkoholos ital” vagy a „termék” kategóriába. Ahogyan nekem az ember sem lesz soha fogyasztó. Talán luxus manapság így gondolkozni, talán kudarcra van ítélve; nem tudom. Azt tudom, hogy kerek egész az életem ezzel, azt pedig sejtem, hogy sokan vágynának valami hasonlóra, csak nem tudják, hol kezdjék. Talán – remélem – tudtam inspirációt adni ezekkel a gondolatokkal valakiknek. Valószínűleg az élet számtalan területén megélhető mindez; ezt sem tudom, én a sajátomhoz „értek”, a természet számomra nagy tanító. És látom az utánunk a környékre érkező fiatalokon, a Boroslány Borműhelyen, a Czuppon Borászaton, az 1B3 Manufaktúrán – akik hasonló utakat taposnak –, ahogyan őket is formálják a kertek, a borok, a közösség. Csodálatos látni, hogy mennyivel ügyesebbek, tudatosabbak és naprakészebbek, mint mi voltunk az első években.

Épül hát valami, aminek részesei lehetünk. Közösség, borkultúra, gyümölcsöskertek, egy még élhető élet ígérete Pázmándon és a Velencei-tó körül. Ha ez a folytatás... nekem tetszik!