Fel a fejjel, és csak előre!

Véget ért a szabadság – sajnos sokkal korábban, mint gondoltam… Mikor a nyári szünet előtti utolsó naplóbejegyzést megírtam, hátradőltem, mint aki jól végezte dolgát. Örültem, hogy végre lesz egy kis pihenő a szüret előtt. Rég volt már ilyen! Hát nem így történt. De kezdjük az elején! 

Ember tervez

A szünet előtti utolsó naplóbejegyzésemben is írtam, hogy már készülődünk a szüretre. Takarítottuk a pincét, a még meglévő tételeket palackoztuk, címkéztük, és a szüreti gépek is előkerültek a téli rejtekükből. A legfontosabb szereplőt, a kombájnt Laci kollégám vette kezelésbe, és szétszedte alkatrészről alkatrészre. Egy géppel bármikor bármi történhet, de így legalább tiszta a lelkiismeretünk: mi mindent megtettünk a zökkenőmentes munkavégzés érdekében. Azt gondoltam, hogy ha már június utolsó hetében megkezdjük a felkészülést, mindennel időben végzünk. Megtanulhattam volna már, hogy ebben a szakmában mindig érik meglepetések az embert…

A szőlőnek más tervei vannak

Ha csak tehetem, konzultálok a többi borvidéken dolgozó borász kollégával, megkérdezem, hogy kinél mikor kezdődik a szüret. Mi mindig az Irsai Olivért szedjük először, általában augusztus 17. és 24. között. Ez már évek óta bevált gyakorlat. Gondoltam, hogy az idén a szárazság miatt eltolódik egy kicsit ez a dátum, de inkább későbbi időponttal számoltam, és – mint mindenki más – titkon bíztam az esőben. A többi borásszal folytatott beszélgetéseim egyre gyakrabban értek véget úgy, hogy: „Zsuzsi, mi már el is kezdtük a szüretet” vagy úgy, hogy: „augusztus 8-án kezdjük, ilyen még nem volt…” Néztem a szőlőinket, és be kellett látnom, hogy az idén nekünk is el kell térnünk a megszokott ritmustól. Szomorú voltam, mert 20-a előttre még beterveztem egy jó kis tengerparti nyaralást, ami így sajnos ugrott. 

De miért ez a sietség?  

Az eddig soha nem látott aszály és forróság szokatlan, meglehetősen problémás helyzetet idézett elő. Az éréshez – és úgy általában az életfunkciókhoz – a szőlőnek vízre van szüksége. Ha ez nem adatik meg – és sajnos ez történt az elmúlt időszakban –, akkor kényszerérésre kerül sor. Elszomorító látványt nyújtott az ültetvény, mert fürt volt a tőkéken rendesen, de milyen! Volt olyan, aminek az egyik oldalán teljesen beérettek a szemek, a másik oldalon viszont akkorák voltak, mint egy borsószem. És ami még ennél is aggasztóbb: nem volt a bogyókban lé. Sajnos volt olyan fajtánk, amit ebben az állapotban a kombájnnal sem tudtunk leszüretelni, így kénytelenek voltunk lemondani róla. El tudjátok ezt képzelni? Egész évben gondoztuk, metszettük, tisztességesen elvégeztük a zöldmunkákat, a növényvédelmet, de termés, hát az nincsen. Gondoljuk csak végig: a mezőgazdaságon kívül melyik terület van még kitéve egy annyira bizonytalan tényezőnek, mint az időjárás? Most, augusztus legvégén, amikor ezt a bejegyzést írom, elmondhatom, hogy az olaszrizlingen, a rajnai rizlingen és a kék szőlőkön kívül minden fajta a pincében erjed. A mennyiség siralmasan kevés. Apu – aki azért már sok mindent megélt, 46 éve foglalkozik szőlővel – azt mondta, hogy ilyen évjáratot még ő sem látott. És sajnos ez a mondat egyre gyakrabban hangzik el az utóbbi években. 

Összefogás nélkül nem megy

Biztos vagyok benne, hogy a mezőgazdaságban, a szőlőtermesztésben végig kell gondolnunk a jelenlegi helyzetet, és meg kell terveznünk a jövőt, mert az extrém időjárási körülmények nagyon nehéz helyzetbe hozhatják az ágazatot. Soha nem volt még ennyire fontos az összefogás, egymás támogatása és a folyamatos tanulás, mert csak így lehet megtalálni a megoldást és felülkerekedni a nehézségeken. Fontos, hogy mindenki belássa: ebben a helyzetben nem versenytársak vagyunk. Egy hajóban evezünk, és csak akkor juthatunk át a túlsó partra, ha mindenki mindent megtesz ezért. A mi közös munkánk, összefogásunk azonban nem elég: az is elengedhetetlen, hogy a minket képviselő szervezetek, az állam és mindenki belássa, hogy segítségre van szükségünk. 

A legeslegelső feladat azonban az, hogy gyakoroljanak önkritikát az ágazat azon szereplői, akik hosszú évek, évtizedek óta alacsonyan tartják az árakat. Ha nem törünk ki ebből a spirálból, akkor lassan nem lesz, aki szőlővel és borral foglalkozzon Magyarországon. Nem győzzük elégszer elmondani: a bor nem csupán egy termék, hanem a gasztronómia része, a turizmus egyik alappillére és nem utolsósorban a tájkép alakítója. Sokat veszítünk vele, ha eltűnnek a szőlővel tarkított domboldalak. 

És még a kabóca is…

És nem elég az aszály, itt van nekünk az aranyszínű sárgaság is, ami miatt sajnos biztosan ki kell vágnunk két hektár szőlőt. Már tavaly láttuk, hogy nagy a baj, de most a hatósági engedélyt is megkaptuk a kivágásra. Jó hír azonban, hogy a borvidéken történt tudatos és összehangolt munkának köszönhetően eddig nem volt akkora a kabócarajzás, mint amire számítottunk. Nem merem elkiabálni, de egyelőre nem látunk nagy fertőzési gócokat, egy-egy tőke érintett csupán. Bízom benne, hogy így is marad! 

Bocsánatot kérek mindenkitől: ez a bejegyzés nem sikerült túl vidámra, de legalább látható, hogy az életünk nem kóstolások, bulik és díjátadó ünnepségek végeláthatatlan sorából áll. A szőlész-borász szakma mindig nehéz volt, az elmúlt időszakban azonban különösen sok akadállyal nézünk szembe. Nem könnyű így motiváltnak maradni. Ilyenkor viszont mindig felteszem magamnak a kérdést: mi mást csinálnék, ha nem ezt? És mi a válaszom? Természetesen az, hogy ez az, amit minden nehézségével együtt is a világon a legjobban szeretek. Szóval, fel a fejjel, csak előre, aztán majdcsak lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.