Utas és holdvilág túra 7.

Palazzo Falconieri

A cinikus és ironikus Waldheim Rudolf vallástörténész professzor, Mihály régi barátja a regényben az ókori görög és etruszk vallásokról beszél, különösen az élet, a halál és az újjászületés kapcsolatáról. Ezzel segít megérteni Mihály belső válságát és „alvilágjárását”, ami nem csupán lelki krízis, hanem szimbolikus beavatás is. Bár mély gondolatokat fogalmaz meg, személyiségével ellensúlyozza a regény komolyságát. S meglehetősen előkelő helyen lakik: „Abban a cikkben, ami Waldheim előadásáról számolt be, szó esett valami recepcióról is, melyet a Palazzo Falconieriben, a Collegium Hungaricum székházában adtak. Mihálynak eszébe jutott, hogy Rómában van egy Collegium Hungaricum, ahol ösztöndíjas fiatal művész- és tudósjelöltek élnek; itt bizonyára tudni fogják Waldheim címét, ha ugyan nem lakik ő is ott. A Palazzo Falconieri címét nem volt nehéz megtudni: a Via Giulián áll, nem messze a Teatro Marcellótól, azon a vidéken, ahol a legszívesebben bolyongott. Most is átvágott a ghetto sikátorain, és nemsokára ott állt a szép, régi palazzo előtt.”

Tudták Önök, hogy a jelenleg a római magyar kulturális intézetnek otthont adó, reprezentatív épület, ami az egyik legértékesebb külföldi ingatlana nemzetünknek, szabadon és ingyenesen látogatható? Rendszeresen tartanak benne képzőművészeti kiállításokat, és tényleg közel van mindenhez, ami jelentős a városban, megér egy fél órát.

Testaccio

„Mihály tűnődve elindult. Dél felé ment, a Tevere mellett, kifelé a városból, a nagy halott Maremmák felé. A város határán egy furcsa domb áll, a Monte Testaccio, arra ment fel. Ezt a dombot azért hívják cseréphegynek, mert az egész hegy eltörött cserepekből keletkezett. Itt volt a római időkben a borpiac. Ide hozták lezárt kőkorsókban Spanyolország borait. A kőkorsókat azután összetörték, a bort tömlőkbe öntötték át, a korsó cserepeit pedig összesöpörték, amíg ez a hegy nem lett belőlük.

Mihály ábrándosan felemelt néhány pirosas cserépdarabot, és zsebre tette.

– Műemlékek – gondolta. – Igazi, császári cserepek. Valódiságukhoz kétség nem fér, amit nem minden műemlékről lehet elmondani.

A hegyen római kisfiúk, a quiritesek késő ivadékai háborúsdit játszottak, és cserépdarabokkal hajigálták egymást, kétezer éves cserépdarabokkal, minden meghatottság nélkül.

– Ez Olaszország – gondolta –, hajigálják egymást a történelemmel, mert a kétezer év nekik olyan természetes, mint falun a trágyaszag.”

A Monte Testaccio ma is áll, bár kívülről inkább egy zöldellő dombnak tűnik. Vezetett sétákon be lehet jutni a belsejébe, ahol még mindig láthatók az ókori amforák rétegei. A közelben található a Cestius-piramis, a volt vágóhíd épületeiből kialakított Mattatoio kulturális központ, valamint a népszerű Testaccio piac, amely a római konyha egyik legjobb helyszíne. A negyed ma hangulatos utcáiról, trattoriáiról, kávézóiról és pezsgő esti életéről ismert, miközben minden sarkon érezhető az ókori Róma öröksége. Legközelebb biztosan alaposan be fogom barangolni.

Cimitero Acattolico

A nem katolikus temető Róma egyik legkülönlegesebb temetője, a Cestius-piramis mellett található, és a 18. századtól kezdve protestánsok, ortodoxok, zsidók és más nem katolikus vallású külföldiek temetkezési helye. A temető legismertebb sírja John Keats angol romantikus költőé, akinek sírkövén a neve sem szerepel, csak a híres felirat: „Here lies One Whose Name was writ in Water” (az fekszik itt, kinek nevét a vízre írták). Itt nyugszik Percy Bysshe Shelley is, a romantika másik kiemelkedő költője, akinek hamvait Ligur-tengeri balesete után temették el itt. A 20. század egyik legfontosabb olasz gondolkodója és politikusa, Antonio Gramsci is ebben a temetőben lelt végső nyugalomra, csakúgy mint az olasz irodalom jelentős alakjai közül Carlo Emilio Gadda író. Itt pihen továbbá August von Goethe, Johann Wolfgang von Goethe egyetlen fia is, aki fiatalon halt meg római útja során. A ciprusokkal, macskákkal és virágokkal teli csendes kerttemetőt sokan Róma egyik legszebb és legbékésebb helyének tartják. Mihály is elidőzik benne: „Itt, a halottak között... Mert ekkor már kint járt, a város falain túl, Cestius piramisa mögött, a kis protestáns temetőben. Itt pihennek kollégái, az északi halottak, akiket idehoztak megnevezhetetlen nosztalgiák, és akiket itt ért utol a halál. Ez a szép temető, árnyas fáival, mindig is kísértette az északi lelkeket, azzal az illúzióval, hogy itt édesebb lesz az enyészet. Goethe egyik római elégiájának végén ott áll, mementóként: Cestius' Mal vorbei, leise zum Orcus hinab. Shelley egy gyönyörű levelében írta meg, hogy itt szeretne nyugodni, és csakugyan itt nyugszik, legalábbis a szíve, felette a felírás: Cor cordium.

Mihály már el akart menni, mikor a temető sarkában egy különálló kis sírcsoportot vett észre. Odament, és az egyszerű empire-sírkövekről leolvasta a felírást. Az egyik csak annyit mondott, angolul: Itt nyugszik az, aki nevét a vízre írta. A másik síron hosszabb szöveg, hogy itt nyugszik Severn, a festő, legjobb barátja és halálos ágya mellett hűséges ápolója John Keatsnek, a nagy angol költőnek, aki nem engedte meg, hogy nevét rávéssék a szomszédos sírkőre, amely alatt pihen.”

Zárszó

Ez az útvonal nem egyszerűen olaszországi látnivalók sora. Ha magunkkal visszük a könyvet, és az úton újraolvassuk a vonatkozó részeket, akár belső utazássá is válhat. A városok között haladva egyre közelebb kerülünk ahhoz a kérdéshez, amelyik Szerb Antal Mihályát is kísérti: kik vagyunk, és merünk-e kilépni abból az életből, amelyet megszoktunk?