Vissza
Ezogelin Çorbası – Ezogelin-leves
2024.02.29. | Nagyillés János
Egyszerű lencseleves hús nélkül, maradékok felhasználásával. Ebből is látszik, hogy a török konyha nagyon gazdaságos. Az étel mellé most is jár történet, amit Nagyillés János természetesen meg is oszt velünk…
Ez a nagyon kedvelt és közismert vöröslencseleves-féleség lényegében Gaziantep (az ókori Dolikhé) konyhájából való helyi fogás. A helyiek „ekşili malhıta çorbası”-nak, azaz savanyú „malhıta” (azaz lencse)levesnek hívják. A levesbe rizs is kell: ehhez az előző napról maradt rizspiláf maradékát is fel lehet használni. Ha vaj helyett olívával készítjük, magas proteintartalmú vegán fogásunk lesz.
A séf tippje: aki szereti a csípőset, a paradicsompüré felét csípőspaprika-pürével helyettesíthetjük. Ez esetben már ne tegyünk hozzá csilit, nehogy túl erős legyen.
Hozzávalók 6 személyre:
A leveshez:
- 120 g vörös lencse
- 60 g rizs
- 1,4 l víz
- 1 közepes fej vöröshagyma, lereszelve
- 1 teáskanál (6 g) só
A levesbe való fűszeres vajhoz:
- 60 g vaj
- 1 evőkanál paradicsompüré (salça)
- 1,5 evőkanál menta
- 1 desszerteskanál fekete bors
- 1 teáskanál őrölt paprika (ízlés szerint használj erőspaprikát is)
- tálaláskor: 30 ml citromlé
Elkészítése:
1. Öblítsd át alaposan a vörös lencsét, tedd egy fazékba, add hozzá a rizst és a vizet, forrald fel.
2. Add hozzá a sót, a reszelt hagymát, és főzd a levest, míg minden puha nem lesz benne – ez úgy fél órát vesz igénybe.
3. Közben olvaszd fel a vajat, keverd bele a paradicsompürét, a mentát, a fekete borsot, az őrölt paprikát és az erőspaprikát, adj hozzá a levesléből pár kanálnyit, rottyantsd össze, és keverd a leveshez. Vigyázz, a paprika a vajban meg ne égjen!
4. Amikor a leves újra felforr, vedd le a tűzről.
5. Forrón, kis citromlével tálald.
Pirított vagy más kenyérrel fogyaszd, télen karikára vágott hagyma lehet hozzá a saláta, és a joghurtot sem dobja le magáról: szépen simul az ízébe.
Afiyet bal şeker olsun – széles jó étvágyat hozzá!
Amíg fő a leves, elolvashatod a történetét:
Zöhre Kız 1909-ben született a gaziantepi Oğuzeli terület Uruş nevű falujában. Amikor felcseperedett, az egész faluban híressé vált szépségéről: csak „Ezo”-ként, azaz „Szép”-ként emlegették. Eladósorba került, szerelmes lett, férjhez ment – ekkor nevezték „a szép menyasszony”-nak, vagyis „Ezo Gelin”-nek. Róla kapta a nevét a menyegzőjén felszolgált leves, amit oly előszeretettel fogyasztottak a helybeliek – ízlelőbimbókat és gyomrot simogató gyógyírként és „gyomormelegítőként” – egy jó kebab előtt.
A történet itt nem ér véget. Ezo Gelin feleségül mehetett a férfihoz, akit szeretett, de a boldogságuk nem tartott sokáig. A rosszakarók megrontják a házasságukat. Ezo Gelinnek el kell hagynia szerelmét, a neve most már csak Ezo. Hat évig nem megy férjhez senkihez, és mint a régi-régi mesékben, a szépsége napról napra nő. Se szeri, se száma a kérőinek; van, aki meglátja, és soha másra nézni nem tud. De Ezónak senki nem kell. Addig-addig, míg a családja nyomására igent nem mond Memeynek, nagynénje fiának, aki kislánykora óta szereti őt. Ez a házasság a ma már ritkán alkalmazott úgynevezett berdel módszer szerint köttetik, ami azt jelenti, hogy Ezo bátyja elveszi Memey húgát, Memey pedig Ezo bátyjának lánytestvérét, vagyis Ezót.
Így hát Ezo megint Ezo Gelin lett. Teste-lelke szép volt, Memeyjel is jól élt. Most más árnyékolta be a boldogságukat: az otthontól való távollét. Memey türkmén, ezért Ezo a menyegző után a szíriai Calabrus körzet Kozbaş nevű falujában köt ki, közel a török határhoz, és mindig csak haza vágyik. Ezo Gelin 1956-ban hunyt el tuberkulózisban, húsz évvel azután, hogy 1936-ban, mindössze 47 évesen Szíriába utazott.
A történet úgy hangzik, mint egy évszázados legenda – a születése pillanatában. Százszor és százszor megtörténik. Azt mondják, Ezo Gelin éppoly élelmes volt, mint amilyen szép. Ezt a levest először Antepben készítette el mindabból, ami otthon volt, és ami az előző napról maradt. Mások szerint Ezo Gelin egy háborús éhínség idején találta meg ezt a receptet, szintén az előző napi maradékot használva alapanyagként.
Fotó:
Nagyillés János
