Törekszünk az egyszerűségre

Nem vagyunk borászok, legalábbis szakirányú végzettségünk nincs e tárgyban. A pincében igyekszünk, amit lehet, a természetre, a gravitációra és az intuícióinkra hagyni. Nincsenek csillogó elektromos berendezéseink – az egy zúzó-bogyózót leszámítva –, és a borászati segédanyagoknak fenntartott polcot is idővel gyertyák, hangszóró, dugóhúzó, kréta és jegyzetfüzetek népesítették be. Ként használunk, és almasavbontó baktériumkultúrát is a vörösborokhoz. Szeretjük, hogy ez egy ilyen rövid felsorolás, törekszünk az egyszerűségre, a minél kisebb energiafelhasználásra, mert hiszünk benne, hogy ez így egyfelől fenntartható, másfelől hiteles – az évjárat, a szőlőtermő terület és a saját alkotásvágyunk megvalósításának bemutatása szempontjából.

A szőlőfajták kiválasztása

Sokat kísérletezünk. Részben mert szeretünk, részben mert szükséges. Bár a Velencei-hegység szőlőművelése is sok évszázados múltra tekint vissza, különböző okokból kifolyólag nem alakult ki olyan arculata mint sok más borvidékünknek. Ezért számunkra nem olyan kézenfekvő pl. a fajtaválasztás, mint egy tokaji vagy egy szekszárdi termelőnek. Azt az első pillanattól sejtettük, hogy az adottságok a legtöbb évjáratban kiválóak az elegáns, karcsú, úgynevezett burgundi stílusú vörösborok készítéséhez, így a történelmi idővonalat segítségül hívva alakítottuk ki a kékszőlő-fajtáink összetételét.

Csókaszőlő, kadarka, kékfrankos, néró

A középkor elejéről – Szentesi József munkásságának és szakmai segítségének köszönhetően – a csókaszőlőre esett a választásunk, ami itt, a Kárpát-medencében minden bizonnyal az erdőszéli, fákra felkúszó szőlőnövények szelektálásával került a kor szőlőműveseinek kertjeibe. Majd a középkor későbbi szakaszából a török hódítás elől menekülő rácok által hazánkba hozott kadarkával folytattuk a sort, és már adott is volt minden a Monarchia egyik híres, történelmi bortípusa, a „Budai Vörös” elkészítéséhez. Kis színes adalék: jelen sorok írásakor ezen fajta feltételezhető születési helyén, a Montenegró és Albánia határán elterülő Skadarsko jezero, azaz a Skadar/Shkodrai/Szkutari tótól (figyeljétek az etimológiát!) néhány kilométerre üldögélek a tenger partján, lenyűgöző hegyek ölelésében. Ja, hát a borászok élete nem csak játék és mese…

De vissza a tőkéinkhez! A kadarkát a pannon kertekben váltó kékfrankos a következő a sorban, ami jelenleg – csakúgy, mint az elmúlt százegynéhány évben – a magyar borászat legmeghatározóbb szőlőfajtája. És végül, de nem utolsósorban itt a néró, egy Csizmazia Darab József által keresztezéses nemesítéssel létrehozott rezisztens, azaz gombabetegségeknek jól ellenálló szőlőfajta.
Meggyőződésünk, hogy ez a jelenleg nem túl ismert, néha lebecsült szőlőfajta meglepő dolgokra képes, ha megfelelő területen, hozamkorlátozással termesztjük. És még permetezni sem kell, ami win-win-win szituáció, ha a természet, a borivó és a szőlész dereka szempontjából is vizsgáljuk a kérdést.

Olaszrizling már van, a többi a jövő zenéje

A fehérek felsorolása lényegesen rövidebb: jelenleg olaszrizlinggel dolgozunk. Kacsintgatunk a rajnai rizling és a zöld veltelini felé is, mégiscsak illendő volna a sváb őseimre is valamelyes tekintettel lenni, de ez még a jövő zenéje. Az olaszrizlinget Zoli választotta két fontos okból: egyrészt mert szereti a borát (szerintem ez volt az elsődleges), másrészt mert sok borvidékünkön termesztett fajtaként kiválóan alkalmas arra, hogy összehasonlítván más termőhelyeken készült tételeivel megmutassa saját területünk jellegét, egyediségét. (Szerintem ezt utólag találta ki, de attól még helytálló. Nem mellesleg a kékfrankosra ez ugyanígy igaz.)

Ez az öt fajta az, amiknek művelésével és a belőlük való borkészítéssel kapcsolatban van már néhány év tapasztalatunk. Arra mindenesetre elég, hogy tudjuk: a megismerésig és pláne az ítéletalkotásig hosszú út vezet, amin az első lépéseknél tartunk, és jó eséllyel nem mi, hanem az utánunk következő generációk érnek a végére – ha egyáltalán van olyan. Hiszen csak a változás állandó.

Barátunk számtalan van, gyerekünk összesen öt, feleség fejenként egy

Hogy a keretet bezárjam, és a kép valamelyest értelmezhető legyen, néhány gondolat még a működésünkről: a birtokkal kapcsolatos feladatokat mind magunk végezzük, én teljesen, Zoli nagyobbrészt főállásban. Alkalmazottunk nincs, időnként a barátok és a családjaink segítenek be, jellemzően a szüretnél. (Barátunk szerencsére számtalan van, gyermek összesen öt, nálam két lány, Zolinál három fiú, feleség pedig fejenként egy-egy vehető számításba.) Tehát igen: kapálunk, ásunk, kötözünk, zöldmunkázunk, traktorozunk, traktort szerelünk, hordót, tartályt és gumicsövet mosunk, vödrözünk, szüretelünk, címkézünk, értékesítünk, adminisztrálunk – és új feladatként megírjuk nektek mindezt részletesen, kéthetenként, képekkel illusztrálva. A következő rész már a valódi, folyamatos mindennapokról, konkrétan a szüretről fog szólni. Addig is: kacsacsőr3!