Csak egy ember a kertben

Az előző két hétben a madár se járt a pince körül, mi is éppen csak, a hordók feltöltögetése végett.

Elengedem az akarást

Berobbant a kora nyár, a napközbeni 25 fokok és a május közepén esett bő 60 mm csapadék megtette a hatását. A szőlő hajtásai több centit nőnek naponta, és persze nem csak azok, amelyek számunkra szükségesek; az öreg, vaskos fás részekkel rendelkező tőkék a kívánatos 4-8 vessző mellett 10-20, a termesztés szempontjából feleslegeset is növesztenek. Ezek eltávolítása biztosítja a termőegyensúly mellett a szellős lombot, ami az általunk alkalmazott kevéssé ember- és környezetkárosító növényvédelem esetén elengedhetetlen.

Nagyjából egy hindu istenség karmennyiségére volna szükség, hogy minden ideális időben történjen ilyenkor. A válogatás kezdetén egy tőke rendbetétele nagyjából fél perc, a vége felé közel öt. A talajmunkát és a növényvédelmet az időjárás határozza meg, ott nincs pardon, annak is meg kell lennie. Ebben a kilátástalan, emberőrlő időszakban szokott megszállni a végtelen belső béke, amit, azt hiszem, zennek neveznek a buddhisták. Amikor reménytelenül sok helyen kéne lenni egyszerre, hirtelen elengedem az akarást.

Irracionális, de boldogító

Az egyik kertben például, ahová néhány éve vetettem magkeveréket, részben megmaradt a vetés, de részben a spontán flóra követelte vissza a helyét. Nagyon fajgazdag és ökológiailag-szőlészetileg egyaránt kiváló takarónövényzet alakult ki, egy növényt leszámítva. Ez a mezei acat, ami nem csak szúr, de rengeteg tápanyagot és vizet von el a szőlőtől.

Viszont a levágása után az elhaló gyökértörzse jó mélyre juttat levegőt és szerves anyagot. Mit tehet ilyenkor az ember? Lekaszálja a többi növénnyel együtt, aminek következtében bizonyos fajok eltűnnek. Vagy: egyenként kivágja, ami nem odavaló. Aki olvasott már néhány részt ebből a sorozatból, tudja, melyik megoldást választottam. Természetesen egyedenként ritkítom a tőkék zöldválogatása közben. Lassan. Időpocsékoló módon. Zenben. Ez szőlőművelési vagy gazdasági szempontból teljesen értelmezhetetlen, és én sem tehetném, ha nem egytized, hanem több hektárról lenne szó, hiszen ez plusz sok munkaóra, ami financiálisan soha nem tud megtérülni.

Pénzben viszont mérhetetlen a jó érzés, hogy egy igazán élő kertben dolgozhatok, ahol az így megmaradó növényzet élőlények – nem túlzás – millióinak biztosít lakó-, szaporodó- és táplálkozóhelyet, és ahol – nem mellesleg – olyan egyensúly alakult ki az évek során, hogy nem kell vegyszerekkel támogatni az egészséges szőlőgyümölcs létrejöttét. És ez csak egy a ma általánosan normálisnak tekintett életszemlélet szempontjából irracionális, viszont boldogító tevékenységek sorában.

Nem mesterség, hanem létforma

Azt hiszem, mindezt nem lehet mesterségnek tekinteni, sokkal inkább létformának. Persze papíron nem is vagyok sem szőlész, sem borász. Csak egy ember a kertben, aki jól érzi magát, és a maga erősen korlátos módján igyekszik tenni az életért. És nagyon örül, ha némi szőlő is terem, borrá alakul, és megoszthatóvá válik néhány gondolat társaságában.