Vissza
Forró napok
2023.07.18. | Schubert Ádám
Tombol a hőség, lomhán mozdul minden, lassan itt a zsendülés. Palackban a 2022-es olaszrizling, de még nem kóstoljuk, várunk az alkalmas pillanatra. Az Aprónapló 25. részében egy kicsit fennkölt hangulatba kerülünk, de oda se neki!
Nem kell már úgy sietni
Meglassult az idő darálóját hajtó kéz, forró napok jöttek. Hajnalban és este folyik a munka, az élet. Ember, állat, növény mind lustán mozdul, napközben csak heverészni, olvasni, beleszundikálni tanácsos.
A zöldmunkák dandárján túl vagyunk, a nagy melegben a szőlő is inkább párologtatással hűti magát, sem minthogy növekedjen. Kaszálás, kapálás, permetezés, a hajtások igazgatása a soros munka ilyenkor, de nem kell már úgy sietni, mint eddig. Telnek a bogyók, záródnak a fürtök, és mire ez az írás megjelenik, elérünk a következő fontos fázishoz, a zsendülés kezdetéhez, ami a terméskorlátozás ideje is egyben.
Palackban a 2022-es olaszrizling
A pincében palackba került a 2022-es olaszrizling. Negyedrészben héjon, nyílt kádban erjedt, majd tartályban érlelődött, és csak egy szelíd, mechanikus szűrést kapott, hogy gazdagságát a lehető legkevésbé csorbítsuk. Csikó még; azt tapasztaltuk, hogy pár hónap palackos érlelés a javára válik. Nem tehetek róla, erről a borról valahogy mindig Márai jut az eszembe, de aggodalomra semmi ok, nem írom le az ezerszer citált gondolatait „az olasznak nevezett magyar rizlingről”.
Hogy mégis felhoztam, annak az az oka, hogy sokkal inkább érzem egy, az ő világát idéző csendes beszélgetés vagy a valószínűleg egyre ritkább magányos könyvolvasás méltó társának, mint trendi gasztrobornak vagy bulikelléknek. Ilyen bor, ami lassan, rétegenként tárja fel magát és figyelmet igényel, egyre kevesebb van; élek a gyanúperrel, hogy ember is, aki időt és figyelmet fordít ilyesmire. Aki mégis, elnyeri jutalmát.
Gondolatok életről, halálról, sorsról, szerelemről…
Amire még érdemes – a magam részéről mindenképp – időt szánni, az a gondolkozás; életről, halálról, sorsról, szerelemről, családról. Egy ilyen töprengésbe talált bele egy olvasmányom, és ha már visszafogtam magam, és Márait csak egy fél mondat erejéig idéztem, hadd hagyjam itt mára búcsúzóul Grecsó Krisztián Lányos apa című kötetéből „A földek emberei” című írás egy részletét. Aki olvasta eddig az Aprónaplót, szerintem érteni fogja, hogy miért; aki nem, „lapozzon” vissza!
„...a sorból kiérve, ahogy ládába borítottam a zsákot, és kiszédült a temérdek érett, hízott, egészséges paprika, akkor vettem észre, hogy büszke vagyok. Hogy szép. És hogy én ismerem ezeket a töveket, láttam őket éppen kikelve az asztalon, növendék korukban, később szikkadtan rogyadozni fiatal palántaként, vagy ahogy felfutottak a drótok pókhálóján. Örültem a tiszta soroknak, ha végeztünk a kapálással. És ahogy megéreztem a temérdek paprika különös illatát, boldog voltam. És akkor azt is megértettem, mégiscsak kiválasztottság, hogy oda születtem, paraszt vagyok. Hogy semmink nincsen, és minden napot a nulláról kell elkezdeni. Mert ennyi fájdalom, küzdés és verejték között szépséget csak az láthat, akit megérint valami kegyelem. Még ha a földek emberei korán is halnak, és az iskolabusz meg a betegszállító között alig néhány szűkös évtized jár, de ezekkel az apró kacsintásokkal, sóhajtásokkal üzen az ég, suttog valamit a földek emberének a fülébe. Talán azt, hogy a küzdelem, a lemondás, az akarás közel van hozzá, és az áthajtott, végiggürizett évtizedek nemcsak tisztességet adhatnak, és esetleg jó szívet, de egy különös, ösztönös és mély bölcsesség járhat azoknak, akik ennyi fájdalom között képesek meglátni a maga elől is bujkáló, szégyenlős élet szépségét.”
Fotó:
ZsZs Fotó - Sárközi Zsuzsanna
-
Facebook
