Vissza
Macikonyha
2016.07.05. | Upor László
Beszélgetés Váradi Viktorral és Oldal Gergellyel
Egy kávézó, ahol a medvék mindenütt jelen vannak. Még az ételek nevében is...
Egy kávézó, ahol a medvék mindenütt jelen vannak. Még az ételek nevében is...
„Hol veszett el a híres helyzetfelismerő képességed?” – kérdi felnőtt lányom, miután egy apró félreértés nyomán heves vitába keveredtem a sárga-szürke ruhába öltözött felszolgálóval. „Nem fogtad fel, milyen helyen vagyunk?” – folytatja szelíd szemrehányással. Igaza van, tényleg nem fogtam fel, hogy a Premier Kultcafé fogyatékkal élő munkatársakat is alkalmaz. Rossz néven vettem, ahogyan a felszolgáló ragaszkodik a maga vélt igazához, ebből parázslottak föl az indulatok…
Gergővel azért nehéz, mert nagyon közel áll az épekhez, az ember semmit nem vesz észre rajta – magyarázza Váradi Viktor üzletvezető, amikor másnap visszamegyek bocsánatot kérni és interjút készíteni. – A kollégáimmal mi is hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy eltér az átlagtól, mert nagyon sokáig úgy viselkedik, mintha ép volna, de hát ő sem egészen az. Másképp zajlanak benne a dolgok, mint bennünk. Van két Down-szindrómás munkatársunk is, az könnyebben feltűnik, velük ilyen helyzet eleve nem is alakulhat ki.
Jó iskola: ennyit ér néha a nevezetes empátiánk és toleranciánk. Könnyű úgy, ha „tudod”, kivel kell türelmesnek lenned.
Az ilyesfajta feszültségektől, konfliktusoktól hogyan tudják megvédeni a sérült munkatársaikat? Nyilván érzékenyebbek, kiszolgáltatottabbak másoknál.
Igen, amit az „átlag” simán elenged maga mellett, őket esetleg nagyon meg tudja bántani. Természetesen minden pillanatban mellettük kellene lenni, figyelni, hogy nem alakul-e ki feszült helyzet. És ha mégis, akkor ki kell őket vonni belőle – megnyugtatni őket, megbeszélni velük. Nem volna szabad, hogy bármiféle konfliktusba keveredjenek a kollégáikkal, és pláne a vendégekkel. Eleinte nekünk sem volt meg a kellő tapasztalatunk, és nem ismertük őket. A nyitás utáni hónapokban velünk dolgozott egy mentor, Illés Irén szociálpszichológus. Ő mindenben segített, mindenre megtanította a sérült dolgozóinkat, folyamatosan törődött velük. Mostanra beletanultunk mi is, jól ismerjük a munkatársainkat, tudjuk, melyikükkel milyen gond lehet.
A Premier bejáratánál méretes barnamackó sziesztázik: láthatóan őt is tikkasztja a kora nyáresti hőség, de békésen viseli, csak épp kicsit lejjebb csúszott a székén. Ahogy belépünk, a pult mögötti polcokon – a poharak, bögrék és palackok mellett – újabb medvék strázsálnak. Felettünk, a kávézó légterében otthonos, kivilágítható egyedi kalickákban további illusztris mackószemélyiségek tanyáznak – az azonosítást megkönnyítendő „házszám” is fityeg a lakhelyükön.
Igen, elég sok mackónk van – meséli Oldal Gergely, akivel mostanra oldottan beszélgetünk, az előző napi feszültségnek szerencsére nyoma sincs. – Minden évben van egy licitálási esemény, a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány rendezi. Különféle mackók gyűltek össze. Bele is tették mindet egy füzetbe. Például kaptunk mackót a Saul fia főszereplőjétől, Röhrig Gézától, aztán Hosszú Katinkától, Ónodi Esztertől, aki a Meseautó újraforgatott változatában, a remake-ben játszott. Itt ez Czeizel Endrétől jött, ez Bangó Margittól, ez Farkas Bertalantól. Ez pedig Jancsó Miklóstól. Hogy pár régi ismert embert is említsek.
És valóban: a katalógusban ott sorakoznak derűsen – névvel, életkorral, egyéb jellemzőkkel – a kockás és egyszínű, angolos és oroszos, bolyhosabb szőrű és simább, pőre bundás avagy csinos ruhába öltöztetett, fehér, barna, szürke és fekete játékmedvék: mai hírességek egykori játszótársai. Bár ha jobban megnézzük: a hasuk gyanúsan tépetlen, fülük-orruk fegyelmezetten rágatlan – nagy becsben tartott díszmackók lehettek inkább. A pultban az ételek is ide illő nevet kapnak.
Maci szendvics, maci saláta – és így tovább. Tetszenek ezek a nevek…
Az ételek személyesen készülnek – magyarázza Gergely –, csak az alapanyagot hozzák máshonnan. A Cserpes termékeket persze nem mi csináljuk – mosolyodik el, amikor a hűtőpultban sorakozó ismerős címkékre bökök. – Én egyébként nemcsak felszolgáló vagyok itt, hanem konferanszié is. A rendezvényeket konferálom.
Valaki megírja ezeket a szövegeket, vagy szabadon szokott beszélni?
Ezek előre le vannak írva. De amikor például Orosz György humoristát konferáltam föl, megengedték, hogy egy-két humort is elejtsek. Igazából eddig mindig le volt írva, de azt mondta a főnököm, ha jól megy minden, akkor szabad utat kapok.
Miért kezdett konferálni?
Voltunk a főnökömmel két tévéműsorban, jól sikerült, és onnan jött az ötlet, hogy ha tévébe már nem megyünk, akkor itt konferáljak. De imádok szerepelni is, már gyerekkorom óta. Színpadra lépni csodálatos dolog. Volt, hogy fölmentem, és eljátszottam egyedül a Macskák című musical felét.
Énekelt is hozzá?
Azt nem, mivel már az énekórákon kiderült, hogy fahangom van. Csak a mozgásokat csináltam. Nagyon jól meg tudok jegyezni mozdulatokat. A színház egyébként a kedvenc kultúrám. Volt szerencsém személyesen is találkozni színészekkel. És sokat beszélgettünk.
Hogy bírják a tempót, amikor nagyobb rendezvény van?
Meg szoktunk birkózni. Amíg ők bent vannak a rendezvényen, addig mi, viccesen fogalmazva, romeltakarítást csinálunk.
Váradi Viktor üzletvezető körbevezet a Premier „összes termein”, közben mesél a tavasszal nyílt intézményről.
Van egy picike vetítő, művészmoziként üzemelteti az Örökmozgó. A nagy rendezvényterem – a régi mozi – teljesen akadálymentesített lett az átalakítás után. Sok a befogadott és a saját rendezvény. A mozi, az alapítvány és a kávézó egyetlen nagy egység.
Hogyan indultak?
2012-ben jött létre a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány. Törőcsik Mari és a tulajdonos, Kárász Róbert találta ki azzal a céllal, hogy visszavezesse a munkaerőpiacra a csökkent munkaképességűeket. Magyarországon nagyon el vagyunk maradva: a sérült embereknek csak tíz-tizenkét százalékát foglalkoztatják, míg Nyugat-Európában ugyanez az arány ötven százalék körül mozog.
Rögtön többfunkciós intézményre gondoltak?
Eredetileg azt találták ki, hogy egy pici kávézót kellene nyitni, ahol a sérültek is dolgozhatnak. Az alapítvány úgy kezdett pénzt gyűjteni, hogy híres emberek gyerekkori mackóit elárverezték minden év december 3-án, a fogyatékkal élők világnapján. De ez természetesen kevés volt ahhoz, hogy megvalósítsák a célokat. Elkezdtek bevonni magánembereket, cégeket, mindenkit, akiről azt gondolták, hogy segíthet elérni ezt a nemes célt. Aztán 2015 nyarán rátaláltak a Vörösmarty mozi rég üresen tátongó épületére, az önkormányzat is az ügy mellé állt: ingyen adja bérbe a helyet, és ez hatalmas segítség. Az alapítvány összes pénzét bele kellett tenni az akkor nagyon lepusztult épület felújításába. Idén márciusban nyitottunk.
Hogy találták meg a munkatársakat?
Nálunk az ép és a sérült emberek együtt dolgoznak. A sérültek kiválasztásával a Salva Vita alapítványt bízták meg, ők tesztelték, ki alkalmas az itteni munkára – az ő ajánlásuk alapján kerültek ide a dolgozóink. Irént, a mentort is az ő segítségükkel kaptuk. Az volt a cél, hogy mindannyian képesek legyenek önálló munkavégzésre. Nem tudtuk, hogyan fog ez működni a gyakorlatban. Irén óriási segítség volt. Szinte az anyukájukként működött. Mindent elmondott, többször is. Ez azért nem egyszerű feladat. A munka sem olyan könnyű, még épeknek sem, hiszen emberekkel is kell bánni. Most hat sérült dolgozónk van, részmunkaidős mind. Két Down-szindrómás, három értelmi sérült és egy hallássérült. Ő szakácsként dolgozik.
Szerepel a kínálatban néhány kedves, macis nevű étel. Kis maci szendvics, nagy maci szendvics, maci pehely… Ezek az ételek itt készülnek?
A konyhánkban két szakács dolgozik, egy sérült és egy ép. Az utóbbi egy salátabárból jött át hozzánk. A szendvicsek, a melegszendvicsek, a saláták és a gyümölcssaláták mind itt készülnek frissen.
A szendvicsek gusztusosak, a kávé jó. Kik járnak ide?
Most, hogy vége a tanévnek, vegyesebb a kép. Amíg tartott az iskola, a vendégek legalább ötven százaléka egyetemista volt, legfőképp nő.
A mackók miatt?
Lehet.
Oldal Gergellyel (aki, emlékszünk, nemcsak felszolgáló, de konferanszié is) a színházról, ismerős színészekről beszélgetünk a bejárat előtt, a kora esti napsütésben. És persze a Kultcaféról, ahol nagyon megtalálta a helyét.
Nagyon szeretek itt dolgozni. Nemcsak azért, mert fontos a kultúra, hanem mert csökkent munkaképességűeket is foglalkoztatnak, és mindenkivel nagyon jól bánnak. Az itt dolgozóknak örömet csal az arcára az, hogy a vendégek mosolyogva beszélnek velünk. És a munkatársak úgy néznek rám, mint egy emberre, mint egy személyre. Az előző munkahelyemen rabszolgának tekintettek.
Egy pillanatra lefelé kell fordítanom a tekintetemet. Meredten nézem az asztalt borító csomagolópapírt, rajta a gyerekrajzokat és firkákat, a színes ceruzával teli kis vödröt.
Milyen gyakran cserélik ezt a terítőt? Látom, folyamatosan változik a „háttérkép”.
Igen, rajzolnak, színeznek, üzennek. Ezért nem szedjük le túl gyakran, csak egy-két hetente. Vagy ha károsodás éri. Mondjuk, borulásos károsodás, Hogy kiborul a kávé például. Akkor leszedjük.
És itt ül mellette ez a hatalmas maci. Gondolom, a gyerekek nem nagyon hagyják békén.
Igen, elég gyakran érik támadások a gyerekek részéről. Ilyen ölelős támadások.
Búcsúzóul végignézek a lusta mackón, bólintok. Nagyon is meg tudom érteni.
Fotó:
Upor László
