Vissza
Megevett a hegy
2023.09.16. | Szabó Edit
Cartwright Éva Brüsszelbe költözött. Elhagyta a Somlói borvidéket, amiért tizenkét éven keresztül dolgozott fáradhatatlanul. Különleges birodalma, a Somlói Borok Boltja egyelőre még működik, de hogy jövőre mi lesz, azt nem tudja senki. Szabó Edit interjúja…
Egyszer már elköszöntél Magyarországtól, amikor angol férjeddel 1993-ban Birminghambe költöztél. A házasság aztán véget ért, de te utána még sokáig Londonban éltél, és hat évvel ezelőtt döntöttél úgy, hogy hazajössz. Akkor azt hitted: végleg. A Somló hegyen telepedtél le, ahol szinte minden fűszálat ismersz, hiszen itt telt a gyerekkorod. Várt rád a korábban nyaralónak épített ház, és benne a Somlói Borok Boltja, amit már akkor megnyitottál, amikor még Londonban éltél. Milyen álmokat dédelgettél akkor? Álmok voltak ezek egyáltalán, vagy inkább nagyon is józan, megvalósíthatónak tűnő célok?
Egyértelműen álmok, de mivel én amúgy egy meglehetősen eltántoríthatatlan álommegvalósító vagyok, egy percig sem gondoltam arra, hogy talán lesz olyan idő, amikor el kell fogadnom, hogy nem lesz belőlük valóság, vagy még rosszabb: egy alternatív valóság jön létre általuk. Azt gondoltam, hogy abból a tudásból, tapasztalatból és ötlethalmazból, amit addigra több országból összegyűjtöttem, haza tudok majd hozni valamit, és a szűkebb otthonom javára tudom fordítani. Nyilván segített az elhatározásban az, hogy a „szűkebb otthonom” egy világszínvonalú borvidék, még akkor is, ha akkoriban ezt még nem sokan ismerték fel. A Somlói Borok Boltja nem üzleti vállalkozásként jött létre, sokkal inkább a szívem-lelkem tárhelyének.
Kik álltak melléd, kikkel tudtál együtt gondolkodni?
Az álltak túl stabil szó itt. Inkább azt mondom, hogy rövidebb-hosszabb távokon sokan utaztak velem, de az út egésze meglehetősen magányosra és döcögősre sikeredett. Az elején – az akkori páromat, Nagy Gábor fotóst és Melindát, az induláskori üzletvezetőmet kivéve – nem sokan hitték, hogy ebből a koncepcióból lesz valami... Bár azt gyanítom, hogy ők is inkább csak kíváncsiságból és nem feltétlenül meggyőződésből ültek fel mellém erre a kezdetben színes-virágos-unikornisos szekérre.
Hogyan élted meg a kezdeti lépéseket, mikor volt először érezhető, hogy a borvidék a munkátoknak köszönhetően kilép az elszigeteltségből?
Nem tudok rámutatni egy pillanatra, hogy itt és ekkor volt az áttörés. Mikor valamihez fotókat keresek a bolt múltjából, rendszeresen rácsodálkozom, hogy mennyi minden történt, mi mindent csináltam-csináltunk az elmúlt évtizedben, párhuzamosan. Rendezvények, önkéntes akciók, promóciók, fesztiválok, külföldi újságírók, szakértők, kereskedők – és bumm. Egyszerre csak tényleg világhírű lett a Somló. Fontos megemlíteni, hogy a párhuzamosságon nemcsak azt értem, hogy mindeközben teljes állásban dolgoztam máshol is, vagy hogy sok minden zajlott egyszerre, hanem azt is, hogy miközben én a kicsi borászatokat fogtam inkább össze egy csokorba, a „nagyok” párhuzamosan minden korábbit felülmúló vehemenciával és minőségben vitték a Somló nevet világgá a saját címkéiken.
Milyen eredményeket hozott a Somlói Borok Boltja megnyitása óta eltelt tucatnyi év?
A saját kiégésemen kívül? (nevet) Hát ezt. A Somló világhírű. Soha nem látott mértékű a hegyre áramló invesztíció, vendégmennyiség, borkereskedői érdeklődés. Ha tíz éve elmentél Budapesten egy étterembe, és somlói bort kerestél, a pincér visszakérdezett: milyet? Ma már ciki, ha nincs a borlapodon egy-két bor erről a borvidékről. A Somlóról írni, a Somlóra jönni, somlói borászokkal barizni, somlói szőlőt művelni, somlói szőlőből bort készíteni, somlói vendégházba beruházni... most divat. A somlói és Somló környéki ingatlanárak a Balaton-partiakkal egy szinten vannak, és bár a környékbeli falvaknak nem feltétlenül sikerült még felzárkózni a „világszínvonalú borvidéken élek és dolgozhatok” életérzéséhez, de azt már felismerték, hogy az ingatlanárazásnál jelentős a „Somló-tényező”, a hektáronkénti ár alapján pedig maga a hegy a világ egyik legdrágább borvidéke. Az egyik legaranyosabb hirdetésszövegem: „A környéken számos jelentős rendezvény kerül megrendezésre, mint például a Somlói Éjszakai Pincetúra” – és az ár egyből másfélszeres. Bumm.
Mi és mikor kezdett el változni?
Talán a saját hozzáállásom és lelkesedésem változott leginkább, és ma már egyértelműen tudom, hogy mindez akkor kezdődött, amikor felmondtam a budapesti munkahelyemen, és felköltöztem a hegyre. A külső szemlélők számára ez csak még rokonszenvesebbé tette az akkorra már eléggé közismert „Somlói Borok Boltja – Éva – Somló” imidzsemet, de magamat teljesen kinyírtam vele. Szuperviccesek és népszerűek a motorfűrészes, ciszternatisztítós, padfestős #villagelife videóim, de a mindennapi életben a valós segítség, a szellemi kihívás és a társak hiánya hosszú távon nálam erősebb emberek energiáit is felemészti, főleg akkor, amikor a közvetlen környezeted számára mindezek forrása te magad vagy. Utólag azt mondom, hogy persze tudhattam volna, nem hiába évszázadok óta nem lakják magát a hegyet, mindenki a falvakból jár fel szőlőt művelni. Mint minden gyógyszeré, a pár napos Somlómágnes-varázs folyamatos „szedése” is mérgező lehet, különösen ha nincs másik életed, ahova visszamész esténként. Ha pedig olyan méretekben gondolkozol, mint ahogy én, annál rosszabbat nem tehetsz magaddal, mint hogy beszűkíted az ingerfelvételi meződet. Minél közelebb vagy, annál kisebb részletekben veszel el, annál hamarabb veszíted el a teljes képre való rálátást, annál jobban felcsavarodsz a banális, apró, piti részletekre. Mindez kihat a munkádra, arra, amit kommunikálsz, a prioritásaidra... A lefelé húzó spirál elkerülhetetlen, és nagyon nehéz kilépni belőle. Főleg akkor nehéz elengedni a tenni akarást, amikor egyébként minden egyéb jel arra mutat, hogy amiért dolgoztál, az megvalósulóban van, csak éppen te veszítetted el vele a személyes kapcsolatot, illetve olyanok hordják éppen szét a darabjait, akiknek fogalmuk sincs az egészről.
Amikor azt mondtam neked, hogy „megevett a hegy”, akkor erre gondoltam. Nagyjából mindent beletettem ebbe a folyamatba, amim csak volt: pénzt, lelkesedést, ötleteket, munkát – de személy szerint én magam eltűntem közben. Kiüresedtem.
A megélt sikerek nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy azokból meríts erőt?
Nincs visszafelé áramlás. Nemhogy nem kapok vissza semmilyen pozitív energiát, de egyenesen persona non gratának, nem kívánatos személynek érzem magam már itt. Irreleváns lettem a jelenleg zajló somlói sikersztoriban, és még inkább irrelevánsnak érzem magam az országban zajló „sztoriban”, aminek a jelenlegi somlói és Somló környéki közélet, továbbá a Somló reneszánszával való élni nem tudás – vagy inkább visszaélés – egyenes leképeződése. Még okolni sem tudom a helyi döntéshozókat, mert pontosan tudom, hogy miért nem látják, nem értik, nem tudják, nem merik... Nem adom már szívesen a nevem semmihez itt, mert nem tudok sem őszintétlen, sem engedelmes lenni, és nem tudok és nem is akarok megváltozni.
Az egyik barátom megkérdezte a minap, hogy miért nem próbálom meg a Somlót egyszerűen csak élvezni, mint sokan mások. Szerinte túlságosan a szívemre veszek dolgokat, beleállok felesleges konfliktusokba. Erre egy eléggé leegyszerűsített hasonlatot tudok mondani válaszul. A megnövekedett forgalom miatt a Somlón egyre több a szemét, de én nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy a Somlónak szemetesnek kell lennie. Én vagyok és mindig is én leszek az, aki összeszedi a szemetet mások után is, még akkor is, ha nem az én nem létező gyerekem kapja majd szemétmentesen örökségül azt, ami utánam marad. Hogy ez a barátom vagy bárki más a Somlót ma szépnek és élevezhetőnek tartja, az a hozzám hasonló emberek sokszor láthatatlan és nem is mindig a szó szoros értelmében vett szemétszedésének az eredménye. Azzal is tisztában vagyok már vagy ötven éve, hogy ez fájdalmasan magányos és hálátlan szerep. Nem vártam soha, hogy ezrek álljanak be mellém, és nem voltam kevésbé hatékony akkor sem, ha egyedül csináltam, de az kiborít, hogy a mai Magyarországon nemhogy a szemétszedők a páriák, de egyenesen a szemetelést bátorítjuk, jutalmazzuk.
Érezhetően nagy benned a kiábrándultság, a tehetetlen düh…
Igen, és ez most tetőzött. Már tavaly el kellett volna mennem, de belelustultam a télbe... Most viszont itt a vége. „I am out” – kiléptem. Kimaxoltam a Somlót, és kimaxoltam ezt az országot is. Európai embernek tartom magam, értékesnek, tehetségesnek és némileg értelmesnek is. Nyilván kicsit belehalva, de tökéletesen és tisztán megértettem mostanra, hogy rám itt most nincs szükség. Vagy még jobb: rám (és a hozzám hasonlókra) itt nincs igény. Sokszor gondolkoztam régebben azon, hogy egy olyan intelligens, gyakorlatias nép, mint a német, hogy tudott beállni a náci szellemiség mögé. Hát most már tudom. Így. Ahogy itt, ebben az országban most... 1938-at írunk, és én zsidó vagyok. Abbahagytam a kételkedést a saját sorsom tekintetében. Önvédelemből, a józan eszem és a maradék tenni akarásom megőrzése érdekében elbúcsúzom, és máshol szedem tovább a szemetet.
Szeptember elsejétől Brüsszelben élsz és dolgozol. Minden hidat felégetsz magad mögött? Mi lesz azzal, amit felépítettél?
A boltot Kathryn, az új üzlettársam viszi tovább, egyelőre december végéig adtunk magunknak időt arra, hogy eldöntse, bírja-e egyedül. Hihetetlen erő és bátorság van ebben a kicsi nőben, hogy egy idegen országban (és az összes közül éppen ebben) így bevállalt egy új életet, de neki most ez a kihívás, és akarja csinálni. Számomra ez megnyugtató, segítem, amiben tudom, de egyben magára is hagyom. Ennél több kötelezettséget most nem tudok vállalni.
Szerencsére benne nincs 12 évnyi érzelmi hullámvasút/kőzetlerakódás, nincsenek illúziói, megfelelési kényszerei, viszont nagyon jó az üzleti érzéke, a szemlélete, és objektíven látja a helyzetet. Meglehet, hogy pontosan ezért ő lesz a bolt jövője. Az viszont biztos, hogy a közszolgálati „jófejek vagyunk, mindenki helyett ingyen dolgozunk” világ ezennel megszűnik.
Ez mit jelent?
A minap levelet kaptunk egy borklubos csapattól, amelyben arra kérnek, hogy írjuk meg nekik, hogy 15 fővel hová menjenek kóstolni a hegyen, hol tudnak megszállni, enni egy hosszú hétvégén. Mióta a Somlói Borok Boltja üzemel, ez már a sok századik ilyen levél. Kathryn elolvasta, és hitetlenkedve kérdezte: jól értem, hogy ez az ember azt szeretné, hogy szervezz meg nekik egy háromnapos programot a Somlón szállással, étkezéssel, ingyen? Jól értette.
Mit csináltál?
Életemben először udvariasan átirányítottam az illetőt a hegyközség, illetve a Somló Kapuja Rendezvényközpont központi címeire. Ez a két szervezet az elmúlt tíz évben közel fél milliárd forint támogatást kapott a somlói turizmus fejlesztésére és kiszolgálására. Szerintem eljött az idő, hogy ebből a pénzből fizessenek legalább egy embert, aki egy ilyen megkeresést érdemben meg tud válaszolni...
De visszatérve arra a kérdésedre, hogy felégetek-e minden hidat magam mögött: nos, ilyen értelemben erre az a válaszom, hogy igen. Nincs már türelmem és erőm sem győzködni, sem bizonyítani. Az én hídjaim közül már csak az emberi hidak maradhatnak meg, és azok közül is csak a legstabilabbak.
Látsz-e esélyt a visszatérésre, és ha igen, mi kellene hozzá?
Jelenlegi mentális állapotomban azt mondom, hogy ez a döntés végleges. Élhetetlen számomra ez az ország. Az okozott kár több generációra kiható, a történelmi felelősség olyan mértékű, hogy nem hiszem, hogy az én életemben helyrehozható lenne. Nyaralni jövök majd – ha lehet. Ha nem, azt is elfogadom. Van bennem még legalább húsz aktív év, amit szeretnék hatékonyan, értelmesen, alkotással eltölteni. Mindegy, hogy hol, csak hagyjanak dolgozni, és érezzem, hogy szükség van arra, amit adni tudok. Itt most nincs szükség rám.
Egyszer egy rádióműsorban azt mondtam, hogy pazarlóan bánunk a lelkes, rátermett szakembereinkkel. Kaptam is érte hideget-meleget. Szerinted mindez elszigetelt jelenség, vagy ma ez jellemzi a hazai közállapotokat?
Ez országos jelenség. Az ország a mérgezett, a Somló (és általában a vidék) csak a nagy egész leképezése. Az országot akkugyárakkal és illegális szemétlerakókkal mérgezik, a Somlón egy természetes geológiai vulkanikus hasadékot minősítenek szemétlerakónak, és az önkormányzat jóváhagyásával oda hordják a környék építési törmelékét. Az ország ivóvízkészletét kormányszinten teszik tönkre, a Somló forrásait pedig a tudatlan és felelőtlen szőlészek és szőlőmunkások, akik évente lustaságból több száz liternyi oldott rezet (nehézfémet) öntenek szét a hegyen a földbe, a gyors venyigeégetéshez pedig több száz gumit használnak fel. Ezekhez jönnek az új nyaralótulajdonosok a kútfúrásokkal és az okosban megoldott emésztőkkel. Egy forrásunk kiapadt, a többi veszélyben van…
Ahogyan Dél-Olaszországot a maffia lassan egy évszázada, úgy Magyarországot évtizedek óta a nepotizmus és a mindent átható korrupció tartja vissza a fejlődéstől. Ez vidéken hatványozott, nálunk is megy az „urambátyámozás” és a „kéz kezet mos” szemlélet. A döntéshozók részéről az átfogó jövőkép és a közösség érdekében történő konfliktusfelvállalás teljes hiánya tartja Györgykovács Imre borait a helyi borversenyek középmezőnyében, Spiegelberg, a Somlói Apátsági Pince és a Somlói Vándor borait pedig egy az egyben versenyen kívül.
Országosan Kis Grófo a Kossuth-díj szintje, nálunk pedig, a mi világhírű borvidékünkön, a felbecsülhetetlen értékű geológiai és természeti értékek hazájában minden második héten nagyszínpados falunap, búcsú van, ahol ismeretlen borászok ismeretlen és középszerű borait árulják a hegy lábánál felállított faházakban, ahonnan a világhírű somlói borászok pincéihez egyetlenegy ember sem sétál fel...
Ez a két párhuzamos valóság országos szintű, és a Somlón sincs átjárás közöttük.
Nem folytatom, de még mielőtt bárki azt gondolná, ez nem vádaskodás. A Somlón (is) mindenki a korszellemnek megfelelően működik, én viszont egy másik világból jöttem ide vissza, és hiába voltam valaha része ennek is, most már biztos, hogy nem vagyok alkalmas a kettő közötti kompromisszum megteremtésére sem a magam, sem mások számára.
Van-e, amit az utóbbi évek történéseiből megbántál?
Nincs. Ennyit tudtam, ennyit tettem. Pontosabban: mindent megtettem, amit tehettem. Az utolsó értelmezhető párkapcsolatom, az életem egyik legfontosabb időszaka, az összes létező és nemlétező pénzem, erőm és bizakodásom benne van. Amíg élveztem, nagyon jó volt, és sokkal jobb így lezárni, mintha azt érezném, hogy van még benne tartalék, és azon agyalnék, hogy mit lehetne még tenni. Nincs már semmi. Megyek tovább.
Nézzünk előre! Mi lesz a feladatod a jövőben?
Egyelőre csak magammal szeretnék foglalkozni. Anyagilag, mentálisan, érzelmileg szeretném visszatölteni a tartalékaimat a magamhoz méltó szintre – ez most az elsődleges feladatom.
Kapcsolatban maradsz azért a borral és a Somlóval?
A somlói házamat megtartom, bort fogok inni továbbra is, ebben nem lesz változás. A két „szakmám” közül viszont most megint az fog előtérbe kerülni, ami anyagilag és emberileg is mindig nagyobb megbecsülést adott. Annak ellenére, hogy másfél évre elhagytam a pályát, idén tavasszal Szent Máté díjat kaptam a Magyar Vámügyi Szövetségtől. Ez vámos körökben a civilek számára adható legnagyobb szakmai elismerések egyike. Ideje, hogy mostantól oda tegyem az energiáimat, ahol értékelik és kérik. Brüsszelben, Európa legnagyobb logisztikai érdekképviseleténél fogok dolgozni mint vámtanácsadó, 27 tagország különböző szakmai szervezeteinek – köztük az Magyar Vámügyi Szövetségnek – az érdekeit fogom vámtémákban képviselni.
Somlóra csak nyaralni jövök majd, jövő nyáron talán. Remélem, hogy valaki más összeszedi majd a szemetet addigra.
Fotó:
Vető Gábor
